A rendszerváltáskor a társadalom fő feladatának tekintettük a polgári demokrácia megteremtését, a mindenkori hatalommal szemben az emberi és állampolgári jogok, a hatalomgyakorlás garanciális ellensúlyainak biztosítását, az egypártrendszer ellenében a többpártiságot. Mindezt az 1949-es alkotmány gyors, ideiglenesnek nyilvánított átalakításával biztosítottuk. Az egyik ilyen átmeneti, gyenge legitimitású rendelkezése ez is: „Az Alkotmány megváltoztatásához, valamint az Alkotmányban meghatározott egyes döntések meghozatalához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges.”

2010 áprilisában új időszak kezdődött közéletünkben azzal, hogy mintegy 2 700 000 választó az egyik pártnak alkotmányozó többséget biztosított. Mindenkinek tiszteletben kell tartania az eredményt, bizalmat kell előlegeznie az új hatalomnak. De erre az új helyzetre fel kell készülnünk, az új hatalomnak éppúgy, mint ellenzékének és a civil társadalomnak.

A magyar közjogi gondolkodás ősi alapelve, hogy a végrehajtó hatalom beilleszkedik a számára is adott alkotmányosság keretei közé. 1222-től, az Aranybullától kezdődően írásos dokumentum korlátozta a hatalomgyakorlást. Koronázáskor a királyok esküt tettek hagyományos alkotmányunk, közjogi rendünk megtartására. 1848. április 11-én a király szentesítette az alkotmányos monarchia megteremtéséhez, a hatalommegosztáshoz, a népképviselethez szükséges törvényeinket. E folyamatosságot csak a diktatúrák szakították meg időlegesen.

A fejlett jogállamokat az jellemzi, hogy a kormányok mögötti parlamenti többségek alkalmazkodnak az adott ország alkotmányos rendjéhez, melynek megváltoztatásához különleges garanciák, eljárások szükségesek. Nálunk most a változtatásnak ilyen jogi kontrollja nincs. A kétharmados parlamenti többség formálisan bármit jogosult átalakítani közjogunkban, még a hatalomgyakorlás korlátjait is. Akár leválthatatlanná teheti magát. Mintha a focipályán az egyik csapat szabhatná meg a szabályokat, hogy például meddig tartson a mérkőzés, vagy hogy ezután lehessen-e egyáltalán az ő kapujába gólt rúgni.

1995-ben mi is megkezdtük a hosszú távra szóló, nehezen változtatható új alkotmányunk kidolgozását. A 72 százalékos többséggel rendelkező kormánykoalíció önként felajánlotta, hogy nem él alkotmányozó jogával. A parlamenti pártok megállapodtak, hogy a rendszerváltás eredményein, alkotmányos szabályain csak annyiban változtatunk, amennyiben ezzel az akkori hat parlamenti pártból legalább öt egyetért. Ha pedig új alkotmányunkat az Országgyűlés elfogadta, népszavazásnak kell megerősítenie, és a továbbiakban a megváltoztatásához már nem lesz elég a kétharmados parlamenti többség, ehhez népszavazás, a következő Országgyűlés megerősítése vagy alkotmányozó gyűlés lett volna szükséges.

Súlyosan hibáztak azok az akkori szocialista kormánytagok, párt- és szakszervezeti vezetők, akik az alkotmányozás folyamatát megakasztották, nem szavazták meg az előkészítő bizottságban pártjuk egyetértésével elfogadott javaslatokat. Miattuk maradt meg az ideiglenes alkotmány, benne az a szabály, amely az alkotmánymódosítást csekély legitimitással továbbra is lehetővé teszi.

A Fidesz alkotmányozó hatalma így különleges felelősséggel jár: meg kell találnia a mértéket a megszakadt alkotmányozáskor vállalt elvei, a jelenlegi céljai és a változtatáshoz nem csupán jogilag, de társadalmilag szükséges legitimitás között.

Alkotmányunk jelenleg is kimondja: „A pártok közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhatnak. Ennek megfelelően egyetlen párt sem irányíthat semmiféle állami szervet.” Jogilag, formálisan igaz, hogy a Fidesz képviselői országgyűlési többségként, nem pedig pártként gyakorolják majd a hatalmat, de e mögött nyilván megjelenik a párt egységes akarata is. Alkotmányunk idézett alapelvét ezért közjogi eszközök hiányában az alkotmányosság tiszteletével, a hatalomgyakorlók önmérsékletével és a civil kontroll erejével lehet betartani.

Az új hatalom akkor töltheti be a feladatát, ha képes túllépni pártérdekein, előző kormányzásának, önkormányzatainak hibáiból okulva, elvárható szakmai színvonalon meg tudja találni a valamennyiünk számára optimális megoldásokat. Az alkotmányhoz pedig olyan önkorlátozással nyúl, ahogy az 1995-ös koalíció.

A hatalomgyakorlás a legjobb szándék mellett is eltorzulhat, saját érdekében is szüksége van külső kontrollra. A parlamenti ellenőrzést az ellenzéki frakciók csekély létszámuk miatt jogilag aligha tudják ellátni. Kérdés, hogy mennyire lesz hozzá erkölcsi erejük. Az MSZP nemcsak szavazóinak, de hitelének nagy részét is elvesztette. A másik két párt tapasztalatlan, először került be az Országgyűlésbe. Az Alkotmánybíróság pedig a mindenkor hatályos alkotmányhoz viszonyítja a törvényhozást. Ha a parlamenti többség az alkotmányt egyoldalúan módosítja, akkor az Alkotmánybíróságnak is ahhoz kell igazodnia. Ráadásul a kétharmados többség azt választ meg, akit akar köztársasági elnöknek, az Alkotmánybíróság tagjának, a számvevőszék elnökének stb., azaz külső „ellenőreit” önmaga jelöli ki.

Hazánkban így jelenleg nincs valódi közjogi ellensúly. Ennek hiányában hazánk jövője, az elkövetkező időszak eredményes kormányzása elengedhetetlenül megkívánja, hogy társadalmunk a közhatalmat kellő erkölcsi és szakmai erővel és tekintéllyel folyamatosan ellenőrizze.

A civil társadalom ilyen igényét, erejét mutatja, hogy a nemrég alakult Civil Mozgalom országos listát tudott állítani.

Ez a feladat azonban pártszerűen szervezett képviseletet is igényel. Az alkotmányos kormányzás megteremtése, az emberi és állampolgári jogok kivívása, védelme a történelemben világszerte elsősorban a liberális pártok, politikusok célja, feladata volt. Nálunk a rendszerváltáskor a hat parlamenti pártból kettő, az SZDSZ és a Fidesz liberálisnak vallotta magát, az MDF pedig a nemzeti liberalizmust egyik alapértékének tekintette. Azóta a Fidesz szembefordult akkori önmagával, a másik két párt pedig kikerült az Országgyűlésből.

Történelmi feladata ezért mindazoknak, akik nem részesei az új hatalomnak, de igénylik a szabadságot, elkötelezettek az emberi és állampolgári jogok iránt, hogy vállalkozzanak a kormányzás kontrolljára. Mondják el véleményüket, írjanak. Akár új szabadelvű pártként is, de más elvi alapról, gyakorlattal tevékenykedve, mint a politikai hibáiban felmorzsolódott SZDSZ tette. Egy ilyen párt akkor lehet eredményes, ha beépül hazánk szabadelvű hagyományaiba, azokat tudatosan vállalja, folytatja.

A jelenlegi helyzetben e hagyomány továbbvitelének lényegét az „ellenőrködés” jelenti, melynek elveit, módszereit már 1847-ben megfogalmazták programjukban, az Ellenzéki Nyilatkozatban az akkori vezető liberálisok, elsősorban Deák Ferenc és Kossuth Lajos: „kinyilatkoztatjuk, hogy ezen ellenőrség sikerére az alkotmány által nyújtott minden eszközöket törvényszerűséggel s lojalitással használni el vagyunk határozva. De mi az ellenzést vagy pártolást nem személyekhez, hanem tárgyakhoz és tényekhez kötjük, s a kormánynak csak oly lépésit fogjuk helyteleníteni, sőt tehetségünk szerint ellenezni, melyek formájokban vagy lényegökben törvény elleniek, vagy következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak.”

Ehhez komoly felkészültség és erkölcsi erő szükséges. Példát ugyancsak a klaszszikus magyar szabadelvűség vezéralakjaitól kaphatunk. Idézek egy 1833-as országgyűlési vitáról szóló tanulmányból: „Mind Kölcsey, mind Deák az európai köztudatba legmélyebben beivódott, a Biblia tanításaira támaszkodó erkölcsi meggyőződés alapjáról foglal állást.” „De számukra legalább olyan lényeges a másik szempont is: az, hogy az etikusnak tekintett emberi magatartást a liberális jogkiterjesztéssel, a polgárosuló tudatformálással kötik egybe.”

„Új, másféle »pragmatizmus« jön létre. Olyan, amelyik egyre tudatosabban nem a napi siker, hanem ameggyőződés erejénél fogva épül be amindennapok gyakorlatába, s ezáltal teszi végső soron valószínűbbé a politikai sikerességet. Az összhang, amely a humanista polgári, erkölcsi meggyőződés és a politikai elkötelezettség között létrejön, a kritikai pozíciót is erősíti, mert többszörös érzékenységet és nyomatékot biztosít az ezt vállalóknak. Pragmatizmusának újszerűsége elviségében rejlik. S bármilyen furcsán is hangozhat az »elvi pragmatizmus« kifejezés, mégiscsak jelzi a napi fennmaradáson túl nem látó politikával szembeni különbségtételt.”

A szerző az 1994-1998-as ciklusban az Alkotmány-előkészítő Bizottság tagja