Úgy tűnik, a Fidesz fellélegezhet, a szélsőségesek nem vagy csak nagyon ritkán kerülhetnek bármilyen nyilvános alkupozícióba a kormánypárttal, és ez Orbán Viktornak nemcsak a külföld megítélése miatt fontos, hanem azért is, mert a leendő miniszterelnök csak saját híveiben bízik, a másokkal való együttműködés csak kényszerhelyzetben jön szóba nála.

Hiába beszél a Jobbik az „áttörés napjáról”, a feltüzelt párthívek többet reméltek. Ráadásul a Fidesz sok mindent meg fog valósítani abból, amit a Jobbik akart, egy év múlva eredményként fogja felmutatni a „rendteremtést”, függetlenül attól, hogy milyen és mekkora rend lesz. A radikálisok körül egyre gyorsabban fogy majd a levegő. (A mozgalmi lángot csak egy még inkább elmélyülő gazdasági-társadalmi válság szíthatná fel, márpedig, ha van közös „nemzeti érdek”, akkor ennek és következményeinek az elkerülése az.)

A Jobbik tehát bizonytalanul toporog a parlament bejáratánál, hiszen a következő hónapokban döntenie kell a harcos utcai mozgalmárkodás és az eredeti identitásától távol álló, bizottsági és plenáris vitákban, napirend előtti és alatti felszólalásokban testet öltő parlamenti aprómunka arányairól. Nem nehéz megjósolni, hogy ebben a helyzetben, nélkülözhetősége egyre biztosabb tudatában a Jobbikot is utolérheti a szélsőségesek – hazánkban tradicionálisnak tekinthető – jellemzője: a belső viták, személyi torzsalkodások felerősödése. (A háború előtt követhetetlen gyorsasággal szaporodtak a szélsőjobboldali pártok, a kommunista mozgalom története is tele van szkizmákkal, de a MIÉP, az FKGP sorsa, sőt a Magyar Gárda 2008. októberi szakadása is a szélsőséges alakulatok szervezeti labilitására utal.)

Hiszen a látható „ellenségek” mellett leleplezettekre is szükségük van,mindig érezheti a soraikban valaki úgy, hogy elárulták az eszmét, lecsökkent a párt „magyarságteljesítménye”. Egy idő után a politikai elit közös utálata sem képez kohéziós alapot, mivel maguk is ezen elit részévé válnak.

Vona Gáborék titkon bízhattak abban, hogy a Fidesznek szüksége lesz személy szerint rájuk, de mint pártra (szervezett politikai közösségre) már bizonyosan nincs. Feltételezhető volna, hogy a Fidesz ennek tudatában a „mérsékelt jobbközép” pózába vágja magát, a nyomasztó fölény birtokában akár még – tartalmatlan – gesztusokat is tesz az ellenzék irányába, hiszen megteheti. Az utóbbi másfél évtized Fidesz-történelme azonban mást ígér. Nagy a kísértés, hogy Orbán a békesség, a teremtő munka, a nemzet és vezetői összeforrásának időszakaként láttassa miniszterelnökségét (nem is nagyon akar ennek ellenállni), és ehhez jól jöhet a már bevezetett – egyébként hajmeresztő – „két szélsőség” koncepciója, s minden olyan eset, amikor az ellenzék pártjai különböző okból ugyan, de egyaránt ellene voksolnak.

A magyar jobboldal tradíciói azonban más mintát sugallnak. Az 1939-ben megválasztott parlamentben a leszavazhatatlan kormánypárt folyamatosan a szélsőjobb megerősödésétől rettegett, és ezért igyekezett elébük vágni. A Fidesz is érezheti úgy, hogy „ki kell fognia a szelet” a radikálisok vitorlájából, ezért az ő témáikat kell napirenden tartania, az ő stílusukban.

Orbán nyilván később sem akar kétharmadosnál kisebb többséggel kormányozni, pláne nem vereséget szenvedni. Akkor pedig újra szüksége lesz arra, hogy a Fidesz-táborban kétségkívül meglévő radikális igényeknek elébe menjen. Nem leszalámizza a Jobbikot, hanem beépíti önmagába. Nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy ami a Gyurcsány–Bajnai-korszak kritikáját illeti, a Fidesz és a Jobbik mondandója, stílusa nem sokban különbözött egymástól.

A „mérsékelt” Fidesztől sem volt idegen a baloldal hazaárulóként való megbélyegzése, a párbeszéd lehetőségének az elutasítása, a vezető személyek gyalázkodó „leamortizálásának” szándéka, a gazdasági válság minden hatásának a kormányra hárítása, a romhalmaznak vizionált ország gyors rendbetételével való hitegetés, a nemzetfogalom kisajátítása stb. A Fidesz és a Jobbik viszonya csak az utóbbi hónapokban éleződött ki, s ez is a pozícióharcokra vezethetők vissza.

A gyors „rendteremtést”, a baloldaliak, a liberálisok kriminalizálását a Fidesz-hívők jó része továbbra is igényli, miért ne igyekeznének ezen igényeket kielégíteni?

Szintén történelmi tapasztalat, hogy túlsúlyos parlamenti frakcióval, lojális hivatali apparátussal és médiatámogatással sokáig lehet hatalmon maradni – az MSZP-kormányok vélt és valós hibáiból is sokáig meg lehet majd élni. Mindez akkor is valószínű, ha véleményünk szerint szélsőjobboldali elhajlásokra szükség sem volna: a magyar választók 2010-ben valóban igényelték a minél nagyobb parlamenti felhatalmazást, vagyis a korlátlan Fidesz-uralmat, és eszük ágában sem volt viszolyogni attól. A Fidesz az elmúlt években túl meszszire ment, a baloldallal való bármilyen párbeszédet berkeikben a gyengeség jelének tartanák, a Jobbik szavazatelvonó erejével kapcsolatos – újratermelődő – félelmeiket pedig csak radikális megnyilvánulásokkal csillapíthatják.

A Fidesz számára így most nem aktuális azon gondolkozni, hogy lenyelje, vagy kiköpje saját szélsőségeseit. Inkább a választóknak kívánja felszolgálni őket. Csak nehogy megfeküdjék a nép gyomrát.

A szerző történész, egyetemi oktató