Én, mint az MTA szolgálatában 40 évet eltöltött kutató és egy akadémiai intézet volt igazgatója azért mégis közreadnék néhány észrevételt.

Nagyon fontos lenne, hogy a tagválasztás tiszta legyen, mentes a tudománytól idegen jelenségektől, az uram-bátyám összefonódástól, a korrupciós elemektől. Már csak azért is, mert a most megválasztott személyek közül kerülnek majd ki az MTA jövendő vezetői. Lehet, hogy az egyes osztályok által előterjesztett jelöltek az általam nem ismert területeken a szakma legjobbjai. De hogy a saját szakterületemen nem azok, abban biztos vagyok.

Az MTA-val kapcsolatban létezik két közkeletű vélemény. Az egyik szerint ez egy elavult, szovjet modell alapján létrehozott szervezet, amely a mai kihívásokra nem talál adekvát választ. Azaz: az MTA-ban nem történt meg a rendszerváltás. A másik szerint az MTA tagjai és vezetői a szocializmus emlőin nevelkedtek, nem várható el tőlük semmilyen alkalmazkodás az új világ új igényeihez.

A rendszerváltozás valóban váratlanul érte az MTA tagjait és megdöbbentette őket. Megrémültek a tisztogatás gondolatától. Néhányan hangoztatták, hogy vannak közöttük, akik nem a tudományos érdemeik alapján kerültek oda. Kosáry Domokos vezetése alatt rehabilitálták az 1949-ben kirekesztetteket, de nem tűzték napirendre a tisztogatást. Ezt Kosáry azzal indokolta, hogy nem akar majd újabb rehabilitációt.

Az MTA megújhodása elmaradt. Annyit tettek, hogy a volt főtitkár és munkatársai vezetésével leváltották a kutatóintézetek vezetőinek jelentős részét, akiket egyébként ők neveztek ki néhány évvel azelőtt. Továbbá: kiharcoltak az MTA-nak egy addig ismeretlen köztestületi státuszt, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állam vonuljon ki a magyar tudomány irányításából, adja oda az MTA-nak a szükséges pénzt, az elköltést bízza rá, ők pedig kétévenként beszámolnak az eredményekről. Így lett az MTA állam az államban. A következő elnök, Glatz Ferenc a parlamentben a beszámolóját állítólag így kezdte: „Tisztelt jegyzőkönyv!”. Képviselők ugyanis nemigen voltak a teremben.

Mit tettek az akadémikusok? Amit 1949-ben. Hűek maradtak ahhoz a rendszerhez, amely kiválasztotta és piedesztálra emelte őket. Megnyugodtak, hogy nem lesznek kitisztogatva, megalázkodtak, behódoltak és élvezték a szocializmusban elért előnyeiket. Az Akadémia vezetői is az akadémikusok privilégiumainak megőrzését tekintették első számú feladatuknak.

Glatz Ferenc az MTA és intézményei konszolidációját tűzte célul. Ez az intézethálózat megőrzését célozta kisebb létszámmal és az akadémikusok privilégiumainak a megőrzésével. Vizi E. Szilveszter nagyobb reformot kezdeményezett, de a reformbizottság javaslatából vajmi kevés került az elnökség elé, és elfogadásra.

Már Kornai János is megállapította, hogy az MTA-tagság nem tudományos eredményeken, hanem összeköttetéseken múlik. Ezt senki nem is cáfolta.

Egy-két példa: kineveznek valakit igazgatónak, az megszervezi az intézete tudományos tanácsát, abba felkéri az illetékes osztály öreg tagjait és legközelebb azok javasolják levelező, majd rendes tagnak. Ha nem sikerül elsőre, addig szervezkednek, amíg (negyedszerre) sikerül.

Vagy: az igazgató a létszámstop ellenére felveszi az intézetébe az osztálytagok gyermekeit, az MTA volt főtitkárát pedig megteszi a tudományos tanács elnökének, aki aztán felvállalja az osztályon érte a közelharcot – levelez, fenyeget.

Érdekes lenne megismerni az MTA elnökének a véleményét: etikusnak tartja-e, hogy egy igazgatót az általa felvett beosztottjai ajánlanak a tagságra. Avagy nem érzi-e a korrupció illatát abban a megoldásban, hogy a tudományos tanács tagjai bírálják el egy intézet vezetőinek a pályázatát, s e bírálat jogcím a honorálásra?

Az MTA tagjai egymás között osztogatják a pályázati pénzeket. Az egyik bírálja a másikét, a másik az egyikét és mindkettő nyer. Feltehetjük a kérdést: lehet-e akadémikus, akinek nincs saját kutatási eredménye, soha nem volt témavezetője egyetlen témának sem, a jelöléskor szakmai vezetőjének a kutatásait tüntette föl saját eredménynek. Nincs is az adott témában saját publikációja. A válasz: lehet, ha az adott tudományos osztály tagjai a fent említett módokon le vannak kötelezve.

Meggyőződésem, hogy az MTA tagjainak és vezetőinek többsége tisztességes ember és jelentős eredményeket elért tudós. De az ő tekintélyüket is rombolják ezek a visszásságok.

Láttuk, ki lehet tag. És ki nem lehet? Akinek nincs megfelelő összeköttetése, korrumpálásra alkalmas pozíciója, viszont a kutatásban túlságosan eredményes, ezért túl sok az irigye az illetékes osztályon.

A tagválasztás visszásságaival foglalkozott ezeken a hasábokon Pokol Béla is (Az akadémikus kérdés, március 20.). Mindenben egyetértek vele, kivéve azt, hogy az idézettség alapján kellene az akadémiai tagságra érdemesek körét meghatározni. Tudniillik, van olyan, hogy egy eredményes, sokat publikáló kutatót a konkurensei juszt se idéznek, egyenesen fumigálnak, még ha eredményei széles körben hasznosulnak is. Külön kategóriába kell sorolni a nemzetközi idézettséget. Aki sokat utazik, sok ismerősre tesz szert, azt sokan idézik. Egy megalapozatlan eredmény közzététele pedig sok cáfoló idézetet eredményezhet.

Meg kell különböztetni a nemzeti érdekből végzett kutatásokat is, amelyeket külföldön nem fognak idézni. Ezeket a kutatási eredményeket akkor is nagyra kellene értékelni, ha az idézettsége nemzetközileg nem vetekedhet egy-két divatos témáéval.

Magyarországon élünk, magyar kutatók vagyunk, a magyar adófizetők pénzén kutatunk. Az lenne a minimum, hogy hazánk javára dolgozzunk, kutatási eredményeinket elsődlegesen magyar nyelven, hazai folyóiratban tegyük közzé és ez a tudományos minősítésnél is számítson pozitívumnak azzal szemben, hogy hány angol nyelvű közleménye van a jelöltnek.

Manapság megkülönböztetünk alapkutatást, alkalmazott kutatást, kísérleti fejlesztést, kutatás-fejlesztést, de nem különböztetjük meg a hasznos kutatást a haszontalantól. A magyar adófizetők pénzén nem elsősorban magunkat kell boldogítani.

Az MTA citációs indexvadász tagjai állandóan a világ nagy tudományos problémáit akarják megoldani. Valóban ez lenne a magyar tudomány elsődleges feladata?

De ki állapítja meg, hogy mi lenne?

Nincs olyan kormányzati szerv, amely megállapítaná a célokat, a prioritásokat, és ehhez szabná a finanszírozást. Nincs szelektív kutatásfejlesztés.

Amíg nem változik meg az alapstruktúra, addig minden marad a régiben. Az új tagok hálásak a régieknek, hogy befogadták őket, és nem fognak szembemenni velük.

Addig a fő kérdés a privilégiumok megőrzése marad.

A kutatási tematika korszerűsítésére előbb-utóbb sor kerül, mert ezt az élet ki fogja kényszeríteni. De ehhez majd új szereplőkre lesz szükség, akik képesek a kor kihívásaira adekvát válaszokat adni. Nem látszik, hogy a most kezdődő tagválasztás ilyen irányba hatna.Mindenekelőtt a választás tisztaságát kellene biztosítani, hogy ne javasolhassa senki a főnökét, a pályázótársát, senkit, akitől anyagi vagy egzisztenciális előnyöket várhat.

Kormányzati döntés kérdése, hogy a magyar kutatás irányítójának az MTA-t, az NKTH-t jelölik ki, vagy külön minisztériumot. De az elmúlt évek próbálkozásaiból le kellene vonni a következtetést, új, el nem kötelezett, nem korrumpált személyekkel kellene újrakezdeni, szigorú kormányellenőrzés alatt.

Tudomásul kell venni, hogy a tudományos technikai forradalom nélkülünk zajlik. Hiába értékeljük túl magunkat, a világnak nincs ránk szüksége. A kevés pénzünket a nemzeti kutatásainkra kellene fordítani.

Az Akadémiának pedig le kellene vetkőznie arisztokratikus közönyét. Csak a társadalommal való együtt gondolkodás vezethetné ki az MTA-t a zsákutcából.

A szerző az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatója

Marabu rajza