A státustörvény értékét azóta beárazták az évek. Nem törvényszerű, hogy a mostani gesztus is olyan mérgezett gyümölcsnek bizonyul, mint az előző. De megvan rá az esély. Még nem tudni, milyen áron lehet keresztülhajtani, melyek lesznek kül- és belpolitikai következményei, netán szociális vagy választójogi hatásai. Ezekről még nem is nagyon szólhattak a győztesek – hatástanulmányok nincsenek. E tekintetben legfeljebb sejtéseink lehetnek. Nem sok jóval kecsegtetnek például az ingerült pozsonyi fenyegetések és utalgatások, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a kedvezménytörvény megtorpedózását eredményező egykori szlovák érvelésre. Akkor Pozsony ki akarta herélni a jogszabályt, és ezt el is érte. Mintha most is ilyesmire készülne. Ezt leginkább a szlovákiai magyar politikusok érzékelik. Ezért üzenték Orbán Viktornak, hogy ne kapkodjon, várja ki az ottani választásokat, és mielőtt bármit tenne, konzultáljon a nyáron hivatalba lépő, új pozsonyi vezetéssel. Vélhetően más szomszédok szintén jó néven vennének előzetes tájékoztatást egy ilyen súlyú lépésről.

Kérdés, lesz-e füle Orbánnak e határon túli magyar igény meghallgatására. Döntése jelzésértékű lesz az ottani magyar vezetők számára. Már ebből a nemzetpolitikai elhatározásából kiolvashatják, mire számíthatnak a következő években az új Fidesz-kormány részéről. E vonatkozásban egyelőre csak homályban tapogatózhatnak, ráadásul egyiküknél-másikuknál maradhatott rossz szájíz az előző Fidesz-kormány idejéből.Mert Orbán első kormányfői periódusa nem volt fenékig tejfel minden határon túli magyar szervezet számára. Akadtak, amelyek nehezen tűrték, hogy Budapestről akarják nekik megmondani, melyik helyi politikus és milyen politika a jó. Hogy a Fidesz határon túli klientúrát épít, „bizalmi embereket” igyekszik helyzetbe hozni támogatási források révén. Főleg Erdélyben volt ez tapasztalható, egyebek között az emlékezetes Markó–Tőkés-duellumok alkalmával, amikor is Orbánék szinte feltétel nélkül a püspök oldalára álltak. (E szempontból újabb homlokredőket okoznak azok a budapesti célozgatások, hogy az anyaországi pénzek címzettje a jövőben a Tőkés jegyezte Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács lehet.)

Nyilván csak a szóban forgó „barátok” örülnének, ha a magyar–magyar kapcsolatokban visszalépnénk a múltba a partnerségi viszonyt illetően. A nyolcéves periódus kormányainak nemzetpolitikájáról lehet rosszakat mondani (meg is teszik) – egyet azonban elég nehéz elvitatni: ritkán éreztek késztetést a határon túli magyar szervezetek kézi vezérlésére, s nagyjából-egészében partnernek tekintették vezetőiket. Az utóbbi pár évben nem kizárólag a nemzeti szimbolika iránti viszonylagos érdektelenség, hanem a kiegyensúlyozottság is jellemezte a magyar–magyar együttműködést. Ezeknek az éveknek vannak vállalható eredményei, használható elemei. Nagy baj lenne, ha ez a kapcsolatrendszer olyan fordulatot venne, hogy egyszer még nosztalgiát kellene iránta éreznie bárkinek is. A határon túli magyar pártok nagykorúak lettek, a gyámkodást már nemigen tűrik, akárki kísérletezzen is ezzel.