Sok mindent említ, csak éppen a legfontosabbról, a folyamat főszereplőjéről, Ronald Reaganről feledkezik meg. Hamis képet fest a korról, aki Gorbacsov reformjairól beszél, s ugyanakkor az ezeket kikényszerítő reagani politikáról hallgat: a Szovjetunió belső bajai mellett a kommunista térhódítás visszaszorítására 1983-ban meghirdetett amerikai külpolitikai irányzat kényszerítette Gorbacsovot az engedményekre, elsősorban azért, mert látta, hogy a Reagan elnök által diktált fegyverkezési tempóval nem tud lépést tartani. Történelmi szerencse, hogy Reagannek Gorbacsov személyében olyan partnere akadt, aki fel tudta mérni, hogy ha elődei nyomdokain halad tovább, a Szovjetunió gazdaságilag összeroppan.

1985 és 1988 között a két vezető politikus négyszer találkozott, és Gorbacsov minden alkalommal több engedményre kényszerült, míg végül abba is beleegyezett, hogy kivonja fegyveres erőit Közép-Európából, és visszaadja a vazallus államok szabadságát. Ezek voltak azok az idők, amikor a megszállt országokban évről évre puhult a diktatúra, és csökkent a másként gondolkozókra nehezedő nyomás.

A változást tehát döntő mértékben a külső körülmények alakulása tette lehetővé. Ha bármelyik ellenzéki csoport kezdeményező szerepet tulajdonít magának a hazai rendszerváltásban, az olyan, mintha egy kiskakas hajnalban abban a hitben kukorékolna, hogy ettől kel fel a nap. Senki se képzelje, hogy a karhatalomnak még a nyolcvanas évek vége felé sem lett volna elég ereje ahhoz, hogy szétverje az ellenzéki mozgalmakat, ha a Párt nem tudja, hogy itt a vég, és óvakodni kell minden erőszakos lépéstől.

Ha a magyar demokrácia születéséről cikkezünk, nem hallgathatjuk el Ronald Reagan érdemeit: a rendszerváltás az akkori világpolitikai helyzet következménye volt, és személy szerint az Egyesült Államok 40. elnökének köszönhető.

Stirling György Eger