Az persze igaz, hogy az MSZP nem omlott úgy össze, mint öt évvel ezelőtt a lengyel baloldal. Mégsem ért el az MSZP semmit a minimális célok közül, amiket a várható vereség tudatában kitűzött magának. Nem sikerült megakadályoznia a Fidesz kétharmados többségét a parlamentben. Parlamenti szerepe nem lesz olyan, mint 1998 és 2002 között: nemhogy egyharmada nincs – mint akkor neki, vagy vele szemben nyolc éven át a Fidesznek volt –, de még a parlamenti mandátumok húsz százalékával sem rendelkezik. Nemcsak egyedül, de az LMP-vel együtt sem. Ez pedig fontos küszöb: ennyire, hetvennyolc képviselőre van szükség a házszabály szerint ahhoz, hogy egy párt kötelező erővel parlamenti vizsgálóbizottságot kezdeményezhessen, illetve megakadályozhassa a házszabálytól való eltérést. Ebben a ciklusban a Fidesznek nem kell házszabálysértő módon elszabotálnia a vizsgálóbizottságok felállítását, mint 1998 és 2002 között, merthogy a két demokratikus ellenzéki párt együtt sem tud kötelezően felállítandó vizsgálóbizottságot kezdeményezni. Ugyanakkor a Fidesznek elég együtt szavaznia a Jobbikkal, és bármikor eltérhet a parlamenti házszabálytól (melyet persze át is írhat). Hiába van tehát az MSZP-nek több, mint másfélszer annyi mandátuma, mint 1990 és 1994 között, ugyanolyan páriaszerep vár rá az Országgyűlésben.

Nem mondható, hogy az MSZP „az ellenzék vezető ereje” az új Országgyűlésben, mert olyan, hogy „az ellenzék” ebben az Országgyűlésben nincs. Három ellenzéki frakció van, amelyek között nehéz elképzelni politikai együttműködést a leendő Fidesz-kormánnyal szemben. Más ez a helyzet, mint 1998 és 2002 között, amikor az Országgyűlésben jelen levő MIÉP-frakció elhanyagolható méretű volt, s két, politikai összefogásra kész ellenzéki frakció állt szemben a Fidesz-kormánnyal. Arra ugyan a kis MIÉP-frakció is elegendő volt, hogy a médiakuratóriumok felállításában együttműködjön vele a Fidesz, és így jöttek létre a csonka kuratóriumok, de ez akkor nyilvánvaló jogsértés volt. Most viszont nem lesz az, ha a Fidesz hasonlóképpen működik együtt a Jobbikkal, hiszen a Jobbiknak a szocialistákéval megegyező nagyságrendű frakciója lesz. Médiaügyekben tehát – még ha feltételezzük is, hogy a törvényi rendezés nem változik – az MSZP a törvényes keretek betartásával is mindenből kisemmizhető.

Volt a kampány heteiben az MSZP-nek még egy kinyilvánított törekvése: megkapni azokat a liberális és általában demokrata szavazatokat, amelyekre a Fidesszel szemben a demokrácia egyetlen esélyes védelmezőjeként tartott igényt. Vezetői heteken át ismételgették: csak az MSZP lesz bent biztosan az új parlamentben, tehát minden demokratának rá kell szavaznia. A választási eredmény azt mutatja, hogy ez a törekvés kudarcot vallott.

A baloldali szavazókat – úgy tűnik –végül valamelyest sikerült az MSZP-nek mozgósítania. Így ért fel a közvéleménykutatások jelezte alacsonyabb értékekről a húsz százalék közvetlen közelébe. Ezzel szemben a Fidesz a 60 százalék körüli közvélemény-kutatási értékek helyett 53 százalékot kapott. A Jobbik is gyengült valamelyest az utolsó hetekben. Minden kutatási eredménynél jobban szerepelt viszont a Lehet Más a Politika. Hét és fél százalékos listás eredménye azt jelenti, hogy közel másfélszer annyian szavaztak rá listán, mint amennyien egyéni jelöltjeire. (Másfélszeres ez a különbség az MDF-nél is.) Százhuszonötezerrel többen szavaztak az LMP listájára, mint egyéni jelöltjeire, illetve közel ötvenezerrel többen az MDF listájára, mint egyéni jelöltjeire (ideértve az MDF–SZDSZ közös jelölteket is). A másik oldalon közel százezren szavaztak egyéniben az MSZP jelöltjeire, de listán más pártra. (A Fidesznél is van ilyen különbség, de ennek alig több mint egynegyede, több mint két és félszer annyi választóból.) E különbség egy része nyilván abból adódik, hogy az LMP-nek illetve az MDF-nek sokhelyütt nem volt egyéni jelöltje, de bizonyosan működött a szavazatmegosztás is: sokan az LMP-re, illetve MDF-re szavaztak, hogy behozzák őket az Országgyűlésbe, viszont egyéniben a szocialista jelöltre. Ezek olyan választók, akik számára nem volt eleve elfogadhatatlan az MSZP, mégsem szavaztak rá a listán.

Korábbi SZDSZ-esek, akik néhány héttel, hónappal korábban még arra készültek, hogy, bármilyen rossz is a véleményük az MSZP-ről, mégis rá fognak szavazni, azután mégis az MDF-nél vagy az LMP-nél kötöttek ki. Liberális közgazdászok is szavaztak az LMP-re, miközben gazdaságpolitikai elképzeléseit képtelenségnek tartják. Minden jel arra mutat, hogy az MSZP az utolsó hetekben nemcsak nyert, hanem el is veszített sok szavazatott. Olyanokét, akik, ha nem is mindenben támogatták, de tudomásul vették a korábbi évek politikáját, egészében véve helyeselték a Bajnai-kormány válságkezelését. Ezekben az utolsó hetekben, hónapokban ugyanis látványosan elváltak az MSZP mint párt és parlamenti frakció által kibocsátott üzenetek attól, amit az általuk támogatott kormány csinált. Voltak ennek egészen látványos példái, például a Podolák György és Szanyi Tibor által a gázáremelés ügyében saját kormányuk ellen indított támadás. Kevésbé látványos, de figyelemre méltó, hogy a Mesterházy Attila által jegyzett választási program a béren kívüli juttatások teljes adómentességének visszaállítását helyezte kilátásba, szembefordulva azzal, hogy a kormány legalább elkezdte ezek adómentességének, tehát az intézményesített adóelkerülésnek a megszüntetését. Ezek az akciók – és az azokat körüllengő szellemiség – kérdésessé tette: mennyire elvi alapon és mennyire csak kényszerből támogatta az MSZP a Bajnai-kormány reformjait. Ez sok liberális közgazdászt elriasztott az MSZP-től, s a Bokros-féle MDF-hez vagy akár az LMP-hez terelte őket.

A szocialisták az állampolgári egyenlőség, a kisebbségi jogok védelmezőiként is felléptek és, mint korábban megírtam (Népszabadság, április 3.), nem is alaptalanul, hiszen számos fontos jogkiterjesztő törvényt alkotott a szocialista-szabaddemokrata koalíció, nagyrészt MSZP-s szavazatokkal. Csakhogy az utolsó egy évben számos ponton alátámasztották egyes szocialisták a „rasszista nagykoalícióról” szóló, egyébként megalapozatlan és méltánytalan vélekedéseket. Emlékezetes a miskolci rendőrkapitány botrányos kijelentése körüli konfliktus a Gyurcsány-kormány és a borsodi MSZP-sek között, amiben a borsodiak sok más megyéből kaptak támogatást, Gyurcsány és Draskovics pedig az MSZP országos vezetői közül senkitől. A Népszabadság tudósított arról, hogy a Mesterházy-féle választási program készítése során felmerült, hogy az MSZP vállalja fel a bűnelkövetők származás szerinti nyilvántartására vonatkozó javaslatot. A végleges változatba ugyan ez nem került bele, de jött a következő, a cigányellenes előítéleteket meglovagoló akció: a miniszterelnök-jelölt borsodi kampányrendezvényén Gúr Nándor megyei pártelnök állt elő azzal, hogy a negyedik gyerektől kezdve a családi pótlékot csak adókedvezményként lehessen igénybe venni, vagyis vonják meg a családi pótlék egy részét a munkanélküli cigánycsaládoktól. Gyakorlati jelentősége nem volt a javaslatnak, hiszen az MSZP-nek nem volt esélye kormányzásra, de üzentek vele a választóknak, hogy az MSZP-től sem idegenek a munkakerülő cigányokról szóló előítéletek. Az országos vezetők erre egyáltalán nem reagáltak, amiből azt lehetett gondolni, hogy ha maguk nem is képviselik ezt az elképzelést, nincs ellenükre. Azzal, hogy a párt Miskolcon tartotta a kampányzáróját, ahol a miniszterelnök-jelölt előtt természetesen éppen a miskolci polgármester és a borsodi megyei elnök mondott beszédet, azt üzenték a közönségnek: az MSZP nem áll szemben az előítéleteket legalábbis megtűrő politikával. Az effajta üzenetek sokakat vittek el az LMP-hez azok közül, akiknek fontosak az emberi jogok.

Azoknak a parlamenti lépéseknek a következményei is súlyosak lehettek, amelyekkel az MSZP a maga demokratikus elkötelezettségét tette kérdésessé. Nagy megbotránkozást váltott ki, amikor az MSZP az ORTT-ben a Fidesszel osztozkodott a kereskedelmi rádiófrekvenciákon. Az is, amikor – ismét a Fidesz mellé felzárkózva – az MSZP-frakció nem támogatta a miniszterelnök és a köztársasági elnök közös jelöltjét az ORTT élére. Megmagyarázhatatlan volt az új titoktörvény megszavazása is a Fidesszel közösen. Sokan háborodtunk fel azon, amikor az MSZP delegáltja a fővárosi, majd az országos választási bizottságban a Fidesszel és a Jobbikkal együtt próbálta megakadályozni az MDF listaállítását. Visszás volt az a verbális kampány is, amelyet a kis pártok potenciális szavazóinak megnyeréséért folytatott. Nem az a baj, hogy magának akarta megnyerni azokat, akik mindenképp a Fidesszel és a Jobbikkal szemben készültek szavazni, hanem ahogyan ezt tette. Csak mondta, de nem mutatta, hogy demokratikus párt. Sőt az ellenkezőjét mutatta.

Mint aki szabad demokrataként az adott helyzetben a szocialistákra szavazott s másoknak is ezt javasolta, szomorúan állapítom meg: az MSZP-nek sikerült önmaga ellen fordítania a kampányt. Egy évvel ezelőtt az SZDSZ európai parlamenti választási kudarcáról azt írtam: az SZDSZ abba bukott bele, hogy a liberálisok sem szavaztak már rá. Most ehhez hozzá kell tennem: az MSZP azért nem érte el a húsz százalékot sem, mert elveszítette a saját elkötelezett szavazóin kívüli baloldali, demokrata és liberális választók támogatását, melyet az utolsó fél évben még valószínűleg megszerezhetett volna, ha a kampányt nem ennyire szerencsétlenül vezetik.

A 90-es évek elején az MSZP kitört a karanténból. A közhiedelemmel ellentétben ezt nem a szabad demokratáknak, nem a Demokratikus Chartának köszönheti. Az 1994-es választáson az SZDSZ erős vetélytársa volt az MSZP-nek, s így szereztek a szocialisták 33 százalékot. A karanténból az a több mint másfél millió választó hozta ki az MSZP-t, amely akkor egyszerre tudott Békesi László, Horn Gyula, Kósáné Kovács Magda, Kovács László és Vitányi Iván nyelvén szólni a választókhoz, és így lett másfél évtizedre széles támogatást élvező, rendszerváltó reformokra képes néppárttá, amely ezzel koalícióképessé vált a szabad demokraták számára. A 2010-es kampányban viszont az ellenkezője történt. Az MSZP előbb, 2008 márciusában felrúgta a koalíciót a szabad demokratákkal, majd elriasztotta magától a liberális és további, nem baloldali, demokrata választókat. Egyúttal megerősítette az LMP politikusait, sőt választóit is abban, hogy ne készüljenek partneri együttműködésre velük az új Országgyűlésben. Ha ez a „baloldal újjáépítése”, akkor a baloldal önmagát karanténba zárva „épül újjá”.

A szerző közgazdász

– Az ellenfelet legyőzni nem volt kunszt, viszont hogy magamat legyőzzem, ahhoz kell némi erő!