Az magától értetődő, hogy mindjárt két sportlap is életműsorozatot indított, igaz, már az első rész után összevesztek azon, hogy az elhunytnak tényleg az-e az apja, aki az anyakönyvi kivonatban szerepel, vagy pedig egy német tiszt dolgozott be a szülőfalu megszállása idején; gondolom, jönnek majd a szembesítések is.

A megemlékezések emelkedettségét, színvonalát, egyszersmind a honi temetkezési kultúra lassú és finom átalakulását jelzi az a megállapítás is, miszerint Varga azért kért hamvasztást, mert félt, hogy Hipós Feri majd felforgatja a sírját. Itt jegyzem meg, hogy értelemszerűen az a játékos nyilatkozta a legszebbeket az elhunytról, aki annak idején kigyúrt, kopasz drukkereket uszított rá, miként az a sportújságíró írta róla a legérzelmesebb nekrológot, aki kétnaponta szorgalmazta lapjában, hogy rúgják ki a Fraditól.

És természetesen Grosics Gyula. Aki úgy is, mint a Kádár-rendszer rendkívüli és meghatalmazott üldözöttje, minden lehetséges ügyben megszólal, és megmondja az igazat. Mint tudvalevő, Grosicsot a Kádár-rendszerben válogatott eszközökkel üldözték: a válogatottság mellett butikot, önálló tévéműsort, valamint a Volán-trösztnél sportelnöki posztot adtak neki, ez volt a magyar Gulag.

Ebből adódóan Grosics az egyetlen, aki mindig is megértette Vargát, sőt szerinte a későbbiek közül egyedül ő fért volna be az Aranycsapatba is, ami nyilván így is van, csak akkor erről az elmúlt harminc évben sem kellett volna ennyire mélyen hallgatni.

De jó, legyen. Hanem Tarlós István. A Sport Extra idézte Budapest várományos főpolgármesterét, mégpedig abból az alkalomból, hogy életében kétszer is találkozott Varga Zoltánnal, nem csoda hát, hogy a halálhírtől teljesen kikészült. Vigyázat, már most jelzem, hogy Tarlóssal egyáltalán nem élcelődni fogok, pláne nem politikailag, sőt kifejezetten bámulom, hogy annak idején, kerületi polgármesterként a közhangulat ellenére volt mersze igen helyesen, egyetlen tollvonással megszüntetni Óbudán a profi futball önkormányzati támogatását, s van rá esély, hogy jobb és éberebb főpolgármester lesz, mint a mostani az utóbbi időben.

De könyörgöm: én a jövőre nézvést bárminemű szónoklatot, ideológiai abszurdot, horribile dictu fénymarhaságot képes vagyok elviselni, ami egy politikus száján csak kifér, de olyan kezdetű mondatot már nem, hogy „amikor jött hozzánk (Óbudára) a Fradi és Varga Zoli”. Óbudára tudniillik egyáltalán nem jött a Fradi, se Varga Zolival, se nélküle, azon egyszerű oknál fogva, hogy amikor összekerült a két csapat, a kerületi klub gyorsan Angyalföldre vitte a meccset. Az óbudai romok ugyan a római légiók hadi építkezéseinek köszönhetően ma is a magyar honvédelem egyetlen épkézláb védvonalát képezik, ennélfogva ma is állják bárminemű hordák vonulását, ám annyira mégse, hogy a Ferencváros úri közönségének látogatását megkockáztassa az elöljáróság.

Mielőtt a hétvégén Koltai Gábor megrendezné a Varga Zoltánról szóló, egész estét betöltő játékfilmjét Franco Neróval a főszerepben, igen szerénytelenül azt is megjegyzem, hogy Vargával az utóbbi időben hetenként volt szerencsém találkozni, s innét merem venni a bátorságot, hogy kijelentsem: teljesen normális és kiegyensúlyozott volt. Igaz, a normális állapot kifejezetten devianciának számít a Magyar Köztársaság felségterületén, tehát igen kockázatos perspektíva; nem véletlen, hogy most boldog-boldogtalan úgy diagnosztizálja Vargát, mintha minimum pszichológus lenne, kissé lesajnálva öntörvényűnek, békétlennek, konfliktuskereső különcnek nevezve őt.

Így vagy úgy, azt mindig is sejtettem, hogy vannak az életben kellemesebb foglalatoskodások is, mint meghalni, ám itt az újabb példa, hogy vannak a halálnak előnyei is. Példának okáért nem látja az ember azt a mindent elsöprő szeretetet, pláne megértést, amely a halála után a felebarátaitól feléje árad.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa