Egy távoli országban, mondjuk így, sok fejtörést okoz egy etnikai kisebbség. A Statisztikai Hivatal adatai szerint a lakosság két és fél százaléka tartozik ehhez a kisebbséghez, mely viszonylag fiatal: a medián életkor 21 év a többség 37 évével szemben. A különbséget a magasabb termékenység és a fiatalabb korban bekövetkező halál együttes következményének tekintik. A kisebbségiek majd fele húsz éven aluli, mindössze három százaléka 65 éves vagy idősebb. A férfiak születéskor várható élettartama 11,5 évvel, a nőké 9,7 évvel rövidebb, mint a többséghez tartozóké.

A kisebbség tagjai az oktatásban és a munkaerőpiacon is hátrányban vannak. A munkaképes korúak körében tízből alig több mint ketten járták ki az iskola tizenkét évfolyamát, miközben a többségieknél ez a szám tízből több mint öt. A ki sebb sé gi ek munkanélküliségi aránya az országos átlag több mint háromszorosa.

A kisebbségi felnőttkorúak 28 százalékának lakóhelye statikai problémákkal küzd (például repedések vannak a falon, a padlón, vagy korhad a faszerkezet).

A kisebbségi fiatalok körében jelentős probléma a szipuzás; az elmúlt húsz évben legalább százan haltak bele, és még sokkal többen szenvedtek maradandó egészségkárosodást. Ezért egyre több helyen állnak át olyan benzin forgalmazására, amelynek belélegzése nem vált ki bódulatot. Az átálláshoz a kormány anyagi támogatást nyújt.

Az együttélés bő kétszáz éve alatt rengeteg hátrány érte a kisebbséget. Volt példa erőszakos megritkításukra is. Gyermekek ezreit erővel szakították el a családjaiktól és vették gyámság alá, a gyermek érdekére hivatkozva, hogy bentlakásos állami vagy egyházi iskolákban neveljék fel őket. A valódi cél az erőltetett asszimiláció volt. A szülők és gyermekek kapcsolattartását megnehezítették vagy lehetetlenné is tették, akár a szülők halálát vagy elutasítását hazudva a gyermekeiknek.

Sok elszakított gyermeket a hagyományos kultúrájuk elutasítására neveltek. Ez a gyakorlat körülbelül 1970-ig tartott, és a ma élők közül a becslések szerint több mint huszonötezer főt érintett. Huszonötezer gyermekkor telt el a szülők jelenléte nélkül, huszonötezerszer vették el anyától gyermeke felnevelésének a lehetőségét. Az ellopott nemzedékeknek már soha nem lehet visszaadni a szerető családban eltöltött gyermekkor élményét, a hovatartozás biztos tudását.

A többségi elutasítás tovább él. A mai napig megesik, hogy amikor egy kisebbségi család jobb környékre költözik, az ott élők panaszkodnak, hogy csökken ingatlanjaik értéke.

Sokakban érett a felismerés, miszerint erkölcsileg tarthatatlan, hogy egy fejlett, a nyugati világhoz tartozó országban egy kisebbség szinte a harmadik világra jellemző körülmények között él. A kisebbség lemaradása jelentős részben önhibáján kívüli. A felelősség részben a többségé, hosszú évtizedek elhibázott politikai döntéseié. Az előrelépéshez nélkülözhetetlen ennek beismerése. Enélkül nem indulhat be a párbeszéd a kisebbség és a többség között, hogy megegyezés szülessen a kiút felé teendő lépésekről.

Amikor az 1990-es évek vége felé az Országgyűlés elé terjesztették az ellopott nemzedékekről két év alatt készített hivatalos jelentést, a kormány el akarta kendőzni az ügyet, de a közvélemény nem hagyta.

A sajtó hetekig tele volt a hétköznapi emberek döbbent reakcióival. A nemzet ráeszmélt a múlt elhallgatott történéseire, a többség figyelme a kisebbség felé fordult. A szellem kiszabadult a palackból.

A kormány valószínűleg nem volt tisztában az emberek gondolkodásában bekövetkezett változásokkal. A megelőző hat évben ugyanis tanulókörök százai szerveződtek, ahol sok ezren ültek le beszélgetni a kisebbség tagjaival; sokan életükben először. Ennek nagy szerepe volt az érzelmi távolság áthidalásában. A legmélyebben talán a vizsgálóbizottság elnökét, egy idős, sokat látott bírót érintették meg a történetek. Mandátuma lejártával beutazta az országot, és megygyőzött sokakat a hatalom, az egyházak, a rendőrség képviselői közül, hogy kérjenek bocsánatot az ellopott nemzedékektől a családok szétszakításában játszott szerepükért. Az országszerte megtartott szívszorító ünnepségeknek gyógyító erejük volt.

A jelentés egy össznemzeti bocsánatkérés napját is indítványozott, amit a kormány megint csak nem támogatott. A vizsgálóbizottság elnöke maga köré gyűjtött harminc embert, akik együtt elhatározták, megszervezik a bocsánatkérés napját a kormány nélkül is, mindössze négy hónap alatt. Közéleti személyiségek is csatlakoztak az ügyhöz, ami meghozta az iskolák, az egyetemek s az önkormányzatok önbizalmát rendezvények szervezéséhez. A média felkapta a történetet, és ezrek váltak a szervezés részesévé.

Egy ismert színész Bocsánatkérő Könyveket indított útjára: üres könyveket, amelyekbe majd egymillióan írták meg bocsánatkérő üzeneteiket. Sokan írtak velük megtörtént esetekről, amikor méltatlanul bántak a kisebbség tagjaival, és ezekért most bocsánatot kértek. A nagy napon színházi, kulturális események zajlottak; egyetemek, önkormányzatok, egyházak rendezvényein az ellopott nemzedékek tagjai beszéltek, és ünnepélyesen átvették a Bocsánatkérő Könyveket. A félórás esti Híradó több mint fele a nap rendezvényeiről és a kisebbségi vezetők érzelmekkel teli nyilatkozatairól tudósított.

A kormányt meglepte a nap sodrása. Különösen az, hogy annyi támogatójuk is részt vett benne. Nem tudták, hogyan reagáljanak; gyakorlatilag hallgattak. Ez a hallgatás a sajtóban élcelődő karikatúrákat provokált.

Az ellopott nemzedékek tagjait mélyen meghatották a történtek. Elindították aGyógyulás Útja mozgalmat, kérve a teljes népességet, hogy vegyenek részt a sérelmek orvoslásában. A nap felkavaró hatását példázza, hogy kezet nyújtottak a sérelmeket korábban okozó többségi társadalomnak. Felhívásukban arra kértek, ismerkedjenek meg a környékükön élő kisebbségiekkel; adjanak nekik lehetőséget élettörténetüket előadni a helyi újságokban vagy rádiókban; derítsék ki, miben szorulnak segítségre; és munkálkodjanak a jelentés ajánlásainak megvalósításán. Tízezrek feleltek a felhívásra. Az elkövetkező évtizedben évente százával szerveztek Gyógyulás Útja-rendezvényeket. Emlékműveket állítottak.

Egyszer a kormány a jelentés kapcsán arrogánsnak ható kijelentést tett. Eszerint, mivel a kisebbségi gyermekek mindössze 10 százalékát távolították el a családjuktól, félrevezető ellopott nemzedékről beszélni. A kijelentés nagy felháborodást váltott ki, fenyegette a Gyógyulás Útja mozgalomban részt vevő kisebbségiek és többségiek egységét, és az egész mozgalmat veszélybe sodorta. De született egy kreatív ötlet: felvonulásra hívták mindazokat, akik támogatják a megbékélési folyamatot. A kisebbségi vezetők a miniszterelnököt nem tudták megygyőzni, hogy csatlakozzon, mégis eljött negyedmillió felvonuló.

Ez volt az ország történetének addigi legnagyobb tüntetése, amelyet a vezető napilap a nép bocsánatkérésének nevezett. Később egy másik városban háromszázezren vonultak fel, országszerte összesen mintegy millióan. A kormány nem hagyhatta figyelmen kívül egymillió ember véleményét. A miniszterelnök bejelentette, hogy a főváros központjában építenek egy megbékélési emlékművet. De kitudódott, hogy a kormány nem egyeztetett az ellopott nemzedékek tagjaival. A jellegtelen és hamis tervezet boldog gyermeknevetés hangját is játszotta volna. A tiltakozások miatt az előkészületek elakadtak.

Megint a civilek léptek elő. Elnyerték a kormány beleegyezését ahhoz, hogy országszerte egyeztetéseket szervezzenek az ellopott nemzedékek és az őket felnevelő intézmények képviselőivel. A folyamat végére az összes érintett támogatását bíró megegyezést kovácsoltak az emlékmű mondanivalójáról, és egy karakteres tervjavaslattal álltak a kormány elé. A kormány eleinte az üzenet tompítására próbálta rávenni őket. De mivel minden oldal beleegyezett a tervbe, és befolyásos személyiségek is felsorakoztak mögé, a kormány meghátrált, és az emlékmű elkészült.

A kampány sikerének titka talán abban rejlik, hogy egyszerre lehetőséget és kihívást is jelentett mindkét fél számára. A többségnek azt mondta: ha szembenéztek a múlttal, részesei lehettek a gyógyulási folyamatnak. A kisebbségnek azt, van kiút a kilátástalanságból, van gyógyír a lelki sebekre. Mindkét fél reményt kapott a másiktól. Az ellopott nemzedékek tagjainak a szembenézés a személyes múltjukkal sokszor fájdalmas élmény: visszamenni azokra a helyekre, ahol sérelmek érték őket; felkutatni rokonokat, akik talán nem örülnek a találkozásnak. Sokuknak a bocsánatkérés napján vagy valamelyik nagy felvonuláson tapasztalt együttérzés adta a lökést, hogy belefogjanak ebbe a vállalkozásba.

A kormány miniszterei is lassan a kiegyezés felé mozdultak. Így amikor a választások kormányváltást hoztak, az új kormány az ellenzékivé vált régi kormánypártot is meg tudta nyerni a bocsánatkérés ügyének.

2008. február 13-án az új miniszterelnök országgyűlési beszédét az egész ország figyelte. A kisebbség számos tagja zarándokolt el a Parlamentbe, szerte az országban köztéri kivetítők előtt gyülekeztek az emberek, iskolákban és közösségi házakban tévén nézték a közvetítést. Sokan egymás kezét fogva hallgatták, ahogy a miniszterelnök mind a kormány, mind az Országgyűlés nevében bocsánatot kér. Katartikus élmény volt: sokan könnyeztek, amikor bocsánatot kért a múlt fájdalmat és szenvedést okozó törvényeiért és döntéseiért; bocsánatot kért a gyermekek elszakításáért; a kisebbség és kultúrája megalázásáért. Ezzel megtették az első lépést az ország egészét összefogó nemzet létrehozására. A bocsánatkérést az Országgyűlés egyhangúlag megszavazta.

A miniszterelnök ambiciózus programot is hirdetett a kisebbség életkörülményeinek javítására: öt éven belül a lakhatási körülmények rohamos javítását ígérte, iskolai előkészítők indítását minden kisgyermek számára, azt, hogy egy évtizeden belül felére csökkenjen a kisebbségi gyermekek képzettségi és foglalkoztathatósági hátránya, csakúgy, mint a csecsemőhalandóságban a kisebbség és a többség között meglévő különbség, s egy generáció alatt megszűnjön a különbség a várható élettartam tekintetében is. Az elmúlt két évben ezekre a célokra már milliárdokat fordítottak, ennek elköltését (csakúgy, mint az ütemterv betartását) a parlamenti ellenzék is figyeli és ellenőrzi.

Az alulról szerveződő mozgalmaknak az évek során sikerült megnyernie a többség érzelmi támogatását, és kemény munkájukkal jelentős eredményt értek el a nagypolitikában. Az addig mindig lekicsinylett kisebbség tagjai végre érezhették, hogy emberszámba veszik őket, aminek hatására a kisebbség kivirágzott: sokan művészi alkotómunkába fogtak, mások közösségeik érdekképviseletét vették a kezükbe. Megvan a lendület, amire építeni lehet, de amit fenn is kell tartani. A többségi társadalomnak huzamos ideig anyagi erőfeszítéseket kell tennie és küzdenie a tovább élő rasszizmus ellen. A kisebbség tagjainak pedig helyt kell állniuk a mindennapokban, és távol kell tartaniuk közösségeiket az önkárosító magatartásformáktól. A legújabb közösségi kampány a kisebbség egészségének javítására irányul. Ebben a kampányban több mint negyven egészségügyi, karitatív, nonprofit szervezet és sok ezer kisebbségi és többségi polgár vesz részt.

Az ausztrál őslakosság példája tanulsággal szolgálhat Magyarország számára is.

A cikk elkészítéséhez segítséget nyújtott John Bond, a Nemzeti Bocsánatkérés Napja Bizottság volt titkára.

A szerző az oxfordi Keble College doktorandusza

Marabu rajza