Őrizzük meg a józanságunkat. Az örömittas jobboldali elemzőknek is ezt javaslom. A kiteljesedő depresszió mély gödrében tapogatózó baloldali és liberális elemzőknek pedig még inkább. A rendszerváltás régen bekövetkezett. A valódi. Ezért aztán a mostani sem lehet „az igazi rendszerváltás” pillanata. Ez a műfaj nem ismeri az újrajátszást. És nincs itt a világvége sem. Nem az „egypárti demokrácia” korszaka köszöntött be. De a remélhetőleg mély és alapos változásokra, a sok tekintetben zsákutcás folyamatok felülvizsgálatára és kiigazítására kedvező alkalom nyílik. Közös felelősségünk, hogy élünk-e vele.

A Fidesz vasárnap nem „a baloldali és liberális Magyarországot” gyűrte le. Sőt nem is egyedül a Fidesz gyűrte le, ami legyűretett. Hanem csak egy, a baloldaliság nemes eszményének karikatúráját megtestesítő párt, nevezetesen az MSZP minősíttetett vissza középpárttá. És a két dicső rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ egymásba fogódzkodó, szánalmas töredéke jutott a süllyesztőbe. Az a töredék, mely végvonaglásában ráadásul Bokros Lajost emelte maga elé vagy fölé pajzsként, hogy elfedje a pártdemokrácia sokszori megcsúfolását és az ennek eredményeképpen létrejövő szellemi és szervezeti tákolmányt. Azt a Bokros Lajost, aki a liberalizmus nemes eszményét a szociális érzék nélküli doktrinér piacelvűséggé redukáló, neoliberális szellem talán legismertebb hazai képviselőjévé vált az utóbbi másfél évtizedben. Sikeresen kompromittálták is egymást.

Nem történt itt semmi váratlan. Csupán az utódpártiságának legrosszabb örökségétől, az elvtelenségtől, a technokrata akarnokságtól és a korrupciótól szabadulni nem tudó MSZP zuhant vissza megérdemelten csaknem arra a méretre, ahol húsz éve kezdte, és a rendszerváltás hőskora két főszereplőjének, az egykori jobbközép MDF-nek és a balközép SZDSZ-nek az utóbbi időben már alig-alig létező csökevénye hullott ki méltán az Országgyűlésből – jubileumi ajándékként húsz év után.

És ha így még fájdalmasabbnak tetszik is ez némely, e pártok iránt elkötelezett baloldali, liberális elemzőnek, mégis az az igazság, hogy legyűrésük nem csupán a Fidesz érdeme, hanem a Jobbiké és az LMP-é is. Azé a két párté, amelyek az egyébként szintén a rendszerváltozás vakvágányainak felülvizsgálatát, évtizedes torz fejleményeinek kiigazítását hirdető Fidesznél is átfogóbb, mélyrehatóbb bírálatát fogalmazták meg az elmúlt húsz évnek. Az előbbi szélről, a posztmodern szélsőjobb barbár hangján, az utóbbi középről, a posztmodern ököpolitika mérsékelt hangján.

De egyaránt egyetemlegesen szembefordulva a politikai közéletet a kezdetektől mindmáig meghatározó politikai elittel, pártjaival és érdekcsoportjaival. Érthetően, hiszen épp az általuk összehozott morális, szociális, politikai válságra adott válaszként születtek. Döntően annak az új politikai nemzedéknek az alapélményéből, amelynek már nem lehetett tevőleges szerepe a húsz esztendővel ezelőtti rendszerváltásban. És a mai egymásra torlódott válságokhoz vezető, rendszerformáló gazdasági, szociális, kulturális folyamatok meghatározásában sem.

Igen, kétségtelen, hogy az elmúlt húsz év után valamiféle új korszak következik – ha megszerzi a Fidesz a kétharmados többséget a második fordulóban, ha nem. Az a magyar pártpolitikai rendszer ugyanis, amelynek az alapjai két évtizede alakultak ki, vasárnap látványosan összeomlott. Ez a szerkezet valamiféle ellenállhatatlan belső logika kényszerének engedve, némi bizonytalankodás után már eleve a kéttáborúság felé indult el a kilencvenes évek elején. Az ezredfordulón egy történelmi pillanatra úgy tetszett, hogy végül kétpólusú rendszerként szilárdulhat meg, és így konszolidálhatja a liberális demokráciát és a piacgazdaságot.

Az esély azonban hamar tovatűnt. A legrosszabb arcát e rendszer tagadhatatlanul az elmúlt évtized politikai hidegháborújában mutatta meg, amikor már minden igyekezetével kétpártivá próbálta egyszerűsíteni magát. Hogy ennek nem lesz jó vége, mert csak felerősíti nemcsak a pártpolitika, hanem a egész magyar közélet szubkulturális, törzsi tagolódásra való hajlamát, egy pillanatig sem volt előttem kétséges. Minél előrébb jutott e folyamat, annál terméketlenebbnek tűnt a keretei között zajló küzdelem, és annál elérhetetlenebbnek látszott a rendszer konszolidációjának lehetősége. Annál szembeötlőbbé vált ugyanis a felek közötti konszenzus alapjainak hiánya.

Ennek a történetnek, most csakugyan úgy fest, vége van. Az első pillanatban azt gondolhatnánk, hogy az egyik fél totális győzelmével, a leendő miniszterelnök nemrégi előadásában centrális rendszerként felvillantott politikai szerkezet létrejöttével. Amelyben a győztes komoly ellenerő, potenciális váltópárt nélkül tartósan kormányozhat. Holott a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az új pártpolitikai rendszer inkább három- vagy négypólusúnak ígérkezik, mintsem egypólusúnak.

Ott lesz a Tisztelt Házban a középpárti méretre visszasorvadt MSZP, amelynek a helyzete sokban emlékeztetni fog a húsz évvel ezelőtti, az első szabadon választott parlamenten belüli MSZP-ére. A többiek által, ha nem is egyformán, de egységesen elutasított korszak, az egymásra torlódott válságokhoz vezető kormányzás időszakának megszemélyesítője lesz. A Nyugathoz való felzárkózásban, a regionális versenyben bekövetkezett lemaradásunk felelőse. A szociális ellentétek elmélyüléséhez, kiéleződéséhez vezető korszaké. A korrupció elhatalmasodásáé. A demokratikus intézmények és a piacgazdaság súlyos hitelvesztésének korszakáé. A politikai kultúra elvadulásáé. És e szereptől igen nehéz lesz szabadulnia. Mert nyolcéves kormányzásának köszönhetően a felelősség mindezért valóban mindenekelőtt az övé. Mindhárom vetélytársa nagyobb bizalmi tőkével és perspektívával vághat neki a következő éveknek. Ma legalábbis bizonyosan mindhárman ezt gondolják.

Ott lesz önálló tényezőként az MSZP-hez hasonló erőt képviselő, de felszálló ágban lévő, dinamikus szélsőjobboldali párt, a Jobbik. Ökoszociális, szabadelvű konzervatívként, akinek húsz esztendeje hangoztatott meggyőződése, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia és piacgazdaság rendszerét csak középről, a legfontosabb kérdésekben ugyanazon a nemzeti konszenzuson belül politizáló és épp ezért egymást kölcsönösen legitim szereplőknek tekintő középpártok együttműködésével lehetséges konszolidálni.

Természetesen nem örülök annak, hogy közel 17 százalékos erővel betört a magyar parlamentbe egy olyan szélsőjobboldali erő, amely minden jel szerint eleve kívül látja magát ezen a feltételezett nemzeti konszenzuson. Lévén hogy egyedül saját magát tekinti nemzetinek. Parlamenti szereplésük aligha javítja majd a politikai vitakultúrát. Létük azonban adottság, megerősödésük az elmúlt húsz év gazdasági, szociális, kulturális folyamataira, összetorlódott válságaira adott válasz, a nemzeti frusztráció sajátos megnyilvánulása. És részben legalábbis az egymással terméketlen küzdelmet folytató rendszerváltó pártok politikai hidegháborújának mellékterméke.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nemcsak szélsőjobbról jelenik meg az új parlamentben erős rendszerbíráló hang, hanem végre középről is. Fölényesen túljutott ugyanis a választási küszöbön egy olyan új csapat is, amely már a nevével is azt üzeni, hogy lehet más a politika, mint amilyennek az eddigi főszereplőktől megtapasztalhattuk. Kultúrájában, nyelvében, módszereiben, az alul lévők iránti elkötelezettségében, az önmagunk és környezetünk iránti felelősségtudatban.

Az LMP zömében lelkes fiatalok alkotta csapata, akik a közéleti nyelv hihetetlen mértékű lepusztulása, infantilizálódása, illetve elvadulása és az elhatalmasodó politikai apátia idején bizonyították, hogy csakugyan lehet másként is. Húsz év után első ízben az egész országban választhatóvá tették az ökopolitikát, a fenntarthatóság, az igazságosság és a részvételi demokrácia eszményét hangsúlyozó minőségkapitalizmus, vagyis a liberális demokrácia eszményével társított ökoszociális piacgazdaság programját. Amely úgy kínál kiutat a magyar társadalmat nyomasztó válságokból, hogy nemcsak az önmagunkért és környezetünkért viselt felelősségre, hanem a jövendő nemzedékekért viselt globális felelősségünkre is tekintettel kíván lenni.

És nemcsak választhatóvá tették, hanem egyenes úton járva, hihetetlenül kevés pénzből, aktivistáik elkötelezettségének köszönhetően arról is sikerült meggyőzniük a választók 7,48 százalékát, hogy érdemes őket szavazatukkal támogatni, a parlamentbe bejuttatni. A számarányuknál jóval nagyobb lesz a felelősségük abban, hogy miként alakul a demokráciánk jövője. Az LMP kinyilvánítottan nem baloldali párt, ahogy nem liberális és nem konzervatív, de mindhárom eszmekör fontos értékeire méltán hivatkozik. Közösségelvű konzervatívok, emberi jogi liberálisok és a kiszolgáltatottak iránti szolidaritást hangsúlyozó baloldaliak együtt hozták létre, és együtt építik tovább.

Rövid távon azonban kétségtelenül az otthontalanná vált egykori baloldali, liberális szavazók százezreire gyakorolhatja a legnagyobb vonzást. Ha jól él ezzel a lehetőséggel, posztmodern ökopártként úgy válhat középtávon a Jobbik nyomására remélhetőleg középre húzódó, mai populista konzervatív Fidesz váltópártjává, hogy e szerepbe való belenövésével az egész magyar demokrácia konszolidációját is elősegíti.

A szerző közíró