Előre kell bocsátanom, magam is rossznak tartom, ha a magyar közjogi berendezkedésben bármely párt kétharmados támogatást szerez. Lord Acton megállapítása ma is érvényes: „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál.” A kétharmados többség nemcsak az alkotmányos berendezkedésre és a kisebbség jogaira nézve jelent veszélyt, hanem a többség birtokosaira is. A kétharmados többséget akkor is rossznak tartanám, ha az általam ideálisnak tartott – jelenleg nem létező – párt állna a kétharmad megszerzésének a küszöbén.

Mégis vitatom azt az álláspontot, hogy a jelenlegi helyzetben a magyar demokráciát fenyegető legnagyobb veszély a Fidesz kétharmados többsége. Ennél sokkal nagyobb veszélynek látom a jogállami normákkal nyíltan szembehelyezkedő, antiszemita és rasszista indulatokra építő szélsőjobboldal előretörését, és azt, hogy egyes megyékben harminc százalékot megközelítő, sőt egyes helyeken azt meghaladó támogatást szerzett. A Fidesz kétharmados többségénél sokkal rosszabbnak tartom, ha olyan helyzet áll elő, amelyben a Jobbik a törvényhozás megkerülhetetlen szereplőjévé válik.

Márpedig a baloldal által jelenleg kívánatosnak tartott második fordulós eredmények ilyen helyzetet teremtenének. Ugyanis, mint tudjuk, nem az a tét, hogy a demokratikus értékeket elfogadó ellenzék önmagában megszerzi-e az egyharmadot meghaladó képviseletet. Hiszen erre csak a Jobbikkal együtt van némi esélye. Vagyis ha sikeres a baloldal kampánya, akkor vagy a Fideszt kényszeríti ez a helyzet a Jobbikkal való együttműködésre, vagy az MSZP-t. A Jobbik így is, úgy is az általa megszerzett mandátumoknál erősebb pozíciót foglalna el a parlamentben. (Kíváncsi lennék rá, mivel akarják rávenni az MSZP politikusai a Jobbikot, hogy a kétharmados kérdésekben ne a jobboldali kormánnyal, hanem velük szavazzon.)

A jogállam alapjait támadó szélsőjobboldal közjogi felértékelődése azért is súlyos kockázatokat rejt magában, mert, bár kétségtelenül jó hír, hogy nem a Jobbik lett a második legnagyobb párt az új Országgyűlésben, de ez még nem jelenti azt, hogy valóban az MSZP lesz az ellenzék meghatározó pártja, illetve az ellenzéki helyzet elsődleges haszonélvezője. Az 1990–94-es ciklusban sem a legnagyobb ellenzéki párt (az SZDSZ) volt a kormány kudarcainak haszonélvezője, hanem a legkisebb ellenzéki frakció (az MSZP), és így volt ez az 1994–98-as ciklusban is, amikor a legnagyobb ellenzéki frakció a kisgazdáké volt, a ’98-as választást mégis a Fidesz nyerte.

Szerintem a demokraták számára az elsődleges feladat a Jobbik előretörésének a megállítása és az alkotmányos berendezkedés megvédése az általuk képviselt ordas eszmékkel szemben.

Elhibázottnak és valótlannak tartom azt az érvelést is, hogy abban az esetben, ha a Fidesz megszerzi a kétharmados többséget, „bármit megtehet” a magyar közjogi berendezkedésben. Ez egyszerűen nem igaz.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a magyar alkotmányosság kétharmados szabályai egyfajta „jogi hungarikumok”. Az általunk követendőnek tartott demokratikus jogállamokban legfeljebb az alkotmányozáshoz és esetleg a parlamenti házszabályok elfogadásához, valamint néhány személyi döntéshez követelnek meg minősített többséget. Ezzel szemben a magyar jog mintegy félszáz törvényhez, illetve egyéb országgyűlési döntéshez is kétharmados többséget ír elő.

A magyar jogi megoldás annak következtében jött létre, hogy a rendszerváltás folyamatában, az első szabad választás előtt néhány hetes egyeztetés eredményeként alkotmánymódosítás formájában illesztették be a jogállami intézményeket az akkor hatályos alkotmányba. Az Ellenzéki Kerekasztal célja az volt, hogy a demokratikus átmenet visszafordítását megnehezítendő, minél több jogállami intézmény alapjai kerüljenek bele az „ideiglenes alkotmányba”, a részletszabályok pedig a kétharmados törvényekbe. Mindeddig nem teljesedett be az a várakozás, hogy a szabad választások után majd a demokratikus törvényhozás új alkotmányt fogad el, az egyes intézményekkel kapcsolatban a lényeges garanciális elemek ebbe kerülnek bele, a részletszabályok pedig egyszerű többséggel elfogadható törvényekbe.

A rendszerváltás kezdetén tehát a kétharmados törvények az egyetlen garanciát jelentették arra, hogy a kormányzó többség ne éljen vissza a hatalmával, és ne alakítsa a közjogi berendezkedést saját érdekei szerint. Ez a garanciális szerep még ma is létezik, de már távolról sem nevezhető kizárólagosnak, hiszen azóta a Magyar Köztársaság elfogadta az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát, vagyis az emberi jogok védelmét nem csupán a magyar alkotmány és a magyar bíróságok, hanem a nemzetközi jog és a strasbourgi bíróság is garantálja. A Magyar Köztársaság belépett a NATO-ba, és vállalta a szerződés politikai követelményeinek teljesítését, mint ahogyan az EU-tagság feltételeként a koppenhágai kritériumok teljesítését is.

A két évtized alatt megszületett, több kötetet kitevő alkotmánybírósági határozatok is a magyar alkotmányosság szerves részévé váltak, s ezeket a mindenkori többség nem hagyhatja figyelmen kívül. Íratlan alkotmányos normát alkotó hagyományai vannak az olyan jogvédő intézmények működésének, mint az ombudsmanok, a végrehajtó hatalomtól elválasztott bírói hatalom, a Számvevőszék, a Független Rendőrségi Panasztestület, és még sorolhatnánk azokat a szervezeteket, amelyek ugyan végezhették volna sokkal jobban is a munkájukat, de vitathatatlanul felállítottak bizonyos demokratikus, jogállami standardokat.

Kialakultak és egyre erősebbek a különböző civil szervezetek, amelyek közül nagyon sok valamely alkotmányos alapjog –a szabadságjogok, a nők jogai, a környezethez fűződő jogok, a nemzeti kisebbségek jogai stb. – védelmét tekintik feladatuknak, és ehhez szakértelemmel és kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkeznek. Tehát ma már nem az a helyzet, mint az 1990-es évek elején, amikor gyakorlatilag csak a parlamenti ellenzék volt az alkotmányos jogok védelmezője. Az esetleg bekövetkező kétharmad esetén kétségtelenül komoly szerep fog hárulni a demokratikus alapokon álló ellenzéki erőkre az alkotmányos vívmányok megőrzésében, de ezt nem egyedül kell tenniük, és nem csak a kétharmados törvények leszavazásával tehetik.

Az új kormány a figyelmeztető történeti tapasztalatokból is okulhat. Baloldali barátaim gyakran és joggal hivatkoznak arra, hogy amikor 1994-től az MSZP–SZDSZ-koalíció kétharmados támogatottsággal rendelkezett, akkor ezzel nem élt vissza, nem fogadott el új „szocálliberális” alkotmányt, holott megvolt az ehhez szükséges többsége. Ellenkezőleg, az alkotmányozásban gyakorlatilag vétójogot biztosított az ellenzéknek. Az alkotmánybírókat jelölő testületekben az ellenzéknek volt többsége, és az új házszabály lényegesen kiszélesítette az ellenzéki jogosítványokat (bevezette az azonnali kérdés intézményét, egyes ellenzéki jogosítványokat egyötödös többséghez kötött stb.). Amikor 1997-ben az ellenzék nélkül módosította az alkotmányt, akkor sem bővítette a kormány jogosítványait a bíróságokkal kapcsolatban, hanem a bíróságok függetlenségét erősítve lényegesen szűkítette azokat.

Akik ezekre a tényekre hivatkoznak, nem szokták emlegetni, hogy az akkori többség röviddel az önkormányzati választások előtt lényegesen módosította az önkormányzatokra és megválasztásukra vonatkozó szabályokat. Az akkori ellenzék tiltakozása ellenére bevezették a polgármesterek közvetlen választását, ami az akkor jó néhány sikeres polgármesterrel rendelkező SZDSZ és a tavasszal sok egyéni győzelmet arató MSZP érdeke is volt. Megszüntették a polgármesteri tisztség és a képviselői mandátum közötti összeférhetetlenséget is. Ezek a rendelkezések akkor a koalíció érdekeit szolgálták, ma viszont ezeknek a szabályoknak a Fidesz a legnagyobb haszonélvezője.

Ez a példa is rávilágít arra, hogy ha az új kétharmados többség rövid távú érdekeitől vezettetve változtat kétharmados szabályokat, lehet, hogy négy év múlva éppen ezek jelentik majd a vesztét.

Itt van például a kisebb parlament ügye, ami már heteken belül napirendre kerülhet. A bonyolult magyar választási rendszerben a parlament létszámának felére csökkentése támogatható cél, de nem egyszerű feladat. Ha a választási rendszer egyes elemeit megváltoztatják, az egész rendszer egyensúlya megbomolhat. Ha például a Fidesz valóban azt teszi, amit ellenzékben mondott, hogy a listás helyek és az egyéni körzetek számát megfelezi, akkor a rendszer még aránytalanabbá válik, mint most. (A mostani rendszerben, mint látjuk, kb. 53 százalékos támogatottsággal kétharmados többséget lehet szerezni, vagy 33 százalékossal abszolút többséget, mint ahogy az 1994-ben a szocialistákkal történt.) Ha a rendszer –a terjedelmi korlátok miatt itt ki nem fejthető okból – még aránytalanabb lesz, akkor előállhat olyan helyzet, hogy 2014-ben már 30 százalék alatti eredménnyel is abszolút többséget szerezhet egy párt.

Attól tartok, csalódás fogja érni azokat a jobboldali barátaimat is, akik abban bíznak, hogy kétharmad birtokában nem lesz szükség kompromisszumokra. Ha kétharmados törvényeken változtatnak, az bizonyosan érdekeket sért. Lesznek, akik jól járnak, és lesznek, akik nem. A nagy győzelem következtében sok esetben a változások nyertesei és vesztesei is a Fidesz táborához fognak tartozni. Így a kormány, ha nem akar sok támogatót veszteni, kompromisszumokra fog kényszerülni, legfeljebb ezeket nem a parlamenten belül, a politikai pártok között kell kidolgozni és elfogadni, hanem a párton belül, ami az első hónapokban biztosan nem fog komoly gondokat okozni, de a népszerűség esetleges megkopásával arányosan egyre nehezebbé válik.

Így csak reménykedhetünk abban, hogy a Fidesz a választások első fordulójának éjszakáján megfogalmazott alázattal és egyúttal kellő óvatossággal nyúl ezekhez a kérdésekhez. Ha nem, ezzel minden demokrata sokat veszíthet.

A szerző jogász