Innen, a Szabadság tér új attrakciójától a Kálvin térig húzódik a Belváros új főutcája, melyet vállt vállnak vetve, együtt avatott fel a választás első fordulója küszöbén a kormányfő, a főpolgármester és a kerület fideszes polgármestere. Szép, felülemelkedős pillanat volt, lehetett örülni neki. Még akkor is, ha persze tudjuk: ez a pár száz méternyi, díszburkolattal fedett útszakasz nagyjából az egyetlen eredmény, amit e ciklus után Budapesten fel lehet mutatni. Ezzel gazdagodott a főváros.

Nem számítva persze a temérdek tapasztalatot. E négy év végleg bizonyította ugyanis, hogy a főváros önkormányzati rendszere haladéktalan, radikális reformra szorul. Változtatni kell, mert Budapest sokáig fogyatkozó lakossága, köztereinek pusztulása, ügyeinek lomha haladása igazolja, hogy huszonnégy önkormányzat többet árt, mint használ. De a rendszer teljes újragondolására van szükség azért is, mert tagadhatatlanul kiderült, hogy nincs az a sokosztatú hatalmi szisztéma, amely kellő ellenőrzést gyakorolván megóvná a várost saját vezetőitől. Csak így eshetett, hogy a közművek (a gyanú szerint) a párt- és a pártember-finanszírozás csatornáivá váltak.

Ennek fényében különösen érdekes figyelni azt a vízipisztolyos lövöldözést, ami most, a második forduló előtti utolsó pillanatokban az MSZP és a Fidesz között a főváros ügyében tört ki. Két üzenet loccsan egymásnak nap nap után: az MSZP demonstrációk során át félti a budapesti kerületeket a Fidesz kétharmados többségétől, a Fidesz pedig azt hangoztatja, hogy az első adandó alkalommal megfelezi az önkormányzati testületek létszámát.

Látszólag két ellentétes akarat, valójában egyazon terv. Hiszen mindkét követelésből ugyanaz az eredmény sülhet ki, jelesül, hogy megmarad a huszonnégy fővárosi önkormányzat, megmarad a pártalapon megválasztott, huszonnégy kormányzó testület, legfeljebb feleannyi politikus ül majd a tanácskozóasztalok körül. Ami egyrészről érthető, hiszen – habár 1990-ben a valódi beleszólás igénye, a helyi kontroll megteremtésének vágya hívta életre az elaprózott rendszert – mára a pártok társadalmi beágyazódásának kulcsa lett az önkormányzatiság.

A pártok úgy gondolkodnak, hogy ha ez nincs, akkor távolabb kerülnek a mozgósítható bázistól, nélkülözni lesznek kénytelenek a káderutánpótlás iskoláját, és – amit nem szokás reklámozni, de tagadni is nehéz volna – a pénzcsapok is jóval erőtlenebbül csordogálnak majd. Maradnak hát a fellengzős szavak: a temérdek önkormányzat védelme mint a demokrácia biztosítéka az egyik oldalon – és a létszámfelezés mint a takarékoskodás záloga a másikon.

A tény azonban tény marad. Nem látszik világos terv, de még halovány ígéret sem arra, hogy a most következő ciklusban a mostaninál hatékonyabb, átláthatóbb, az önkormányzatiságot lényegében és nem látszatában megvalósító rendszer váltja fel a jelenlegi, működésképtelent a fővárosban. És ha így marad, akkor ezt sem a város, sem lakói nem úszhatják meg szárazon.