Négy éve azt hittük, hogy Magyarország választópolgárai versenyre akarnak kelni a környező átalakuló országokkal: a románokkal, a lengyelekkel, a szlovákokkal. Azt hittük, hogy az összeomlással fenyegető valutaválság kényszere és a semmiből az élre tört Szlovákia kihívása megalapozza a magyar politikai elitben a fordulat elhatározásának és végrehajtásának az erejét. Tévedtünk. Az elmúlt négy év és most a parlamenti ciklust lezáró választás egyaránt azt mutatja, hogy a politikai elit és a közvélemény egymásra gyakorolt kölcsönhatása nyomán a közgondolkodás rosszabb pályára került, mint amit 2006-ban érzékeltünk.

Négy éve mindkét írásunkban azt állítottuk, hogy a stabilizációt célzó intézkedéscsomagnak össze kell kapcsolódnia a szerkezeti reformokkal is, mert csak így lehet az újra és újra fenntarthatatlan helyzeteket előidéző, bevésődött magatartásokkal szakítani, a gazdasági növekedést újraindítani. A stabilizáció és a reformok összekapcsolása nemcsak az összeomlás elkerülését lett volna hivatva szolgálni, hanem az euró 2010–11-es bevezetését is.

Úgy láttuk, hogy tíz évvel a Bokros Lajos nevével fémjelzett stabilizáció után hazánk pénzügyi helyzete újra olyan súlyos, hogy azonnali korrekciók nélkül nem kerülhető el a valutaválság, a forint árfolyamának drasztikus megrendülése, sőt a pénzügyi összeomlás sem. Az ikerdeficit: az államháztartás és a fizetési mérleg GDP-arányosan 8 százalékot meghaladó együttes hiánya miatt forintválság, majd gazdasági visszaesés, a megtakarítások elinfl álódása, százezres nagyságrendű munkahelyvesztés fog bekövetkezni.

Igazunk is volt, meg tévedtünk is. Abból indultunk ki, hogy Magyarország csak magára számíthat, sok-sok évi felelőtlen gazdaságpolitika után nincs további külső segítség. Kiderült, hogy van. Minket igazolt viszont az idő mindabban, amit a közép- és hosszú távú tennivalókról írtunk: a felzárkózás lehetetlen alapvető reformok nélkül.

Magyarország nemcsak 2006-ot, de a 2008 őszén kirobbant nemzetközi pénzügyi válságot is tragédia nélkül úszta meg. Az történt, amire nem gondoltunk. Az ország stabilitásában alapvetően érdekeltek: a nagyhatalmak, az általuk irányított nemzetközi szervezetek (Világbank, IMF, EU) és a magyar bankok külföldi anyái –kerül, amibe kerül alapon – korábban soha nem remélt, gigantikus méretű hitelcsomaggal és a magyar bankok tőkepótlásával életmentő infúziót adtak a nagybeteg magyar gazdaságnak. A pár nap alatt megszavazott, hitelbe kapott 20 milliárd euró háromszorannyi, mint az a 6,3 milliárd, amit 1989 és 2007 között a magyar vállalatok privatizációja devizabevétel formájában összesen eredményezett!

Ezt követően az önmagát kéthetente felülbíráló és csak lépésenként, muszájból hátráló Gyurcsány-kormány helyett egy „válságkormányra” volt szükség, mert csak ez a váltás tette hitelességi szempontból, utólag igazolhatóvá a gyors segítségnyújtást. Fontos, hogy értsük: nem a válságkormány politikája állította helyre a forint iránti bizalmat, hanem a forint megvédése érdekében fellépő gazdasági erők kényszerítették ki a kormányváltást!

Utólag érthető, hogy miért tették. A magyar állampapírok jelentős része, vagyis a magyar állam adósságának a fele külföldi nyugdíjalapok, bankok kötvényalapjainak a birtokában van. Az államadósság másik felét közvetlenül, de még inkább közvetett módon – a magyar bankrendszeren keresztül – magyar állampolgárok birtokolják. Sem a külföldi, sem a belföldi befektetők nem voltak abban érdekeltek, hogy forintválság alakuljon ki, s még kevésbé abban, hogy az esetleg elmélyüljön, eszkalálódjon. Tartósan 300 forint feletti eurókurzusnál a külföldi alapkezelőknek gyorsan meg kell szabadulniuk az értékét vesztő portfolióelemektől –részvényektől, kötvényektől –, ami nemhogy megállítaná a zuhanást, hanem csak növeli a bajt.

Hasonló a helyzet minden olyan bankkal, amelyik magyar cég működését, vagy magyar ingatlanvásárló vásárlását finanszírozta kölcsönével. Minél jobban veszít értékéből a forint, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy a külföldi bank magyar adósa képes lesz időben és az előre rögzítetteknek megfelelően fizetni, azaz a kölcsön „bukott hitellé” válik, aminek ellensúlyozására céltartalékot kell képezni, vagy biztosítást kell kötni. Vagyis újabb és újabb pénzt kell a már elveszni látszó pénz után dobni. Érdeke volt a magyar felső- és középosztálynak is visszanyomni az euró árfolyamát a 260-280 forintos sávba, hiszen ők – és nem a szegények – vették fel a sok százmilliárd forintnyi devizahitelt. Érthető, hogy ez a privilegizált társadalmi réteg nagyjábanegészében meg is van elégedve a Bajnai–Oszkó kormány teljesítményével, még ha nem is látja a gazdasági növekedés újraindulásának a reményét.

2006 tavaszán mi azt gondoltuk, hogy az államháztartás év végi hiánya a kormány prognózisánál legalább 2-3 százalékponttal lesz nagyobb, vagyis 5-6 százalék helyett 8 százalék körül lesz. Abból indultunk ki, hogy az autópálya-építés költségeit nem lehet – utólag PPP-sítve – „kihajózni”, ami 1-1,5 százalékot jelent, és a választás előtti „terven felüli” kiköltekezés is eléri majd a GDP 1 százalékát. Álmunkban sem gondoltuk, hogy a hiány nemcsak eléri, de intézkedések nélkül még meg is haladta volna a GDP 10 százalékát.

Bár biztosak voltunk a nyugati konjunktúra lanyhulásában, olyan súlyos recessziót nem feltételeztünk, amire hatvan éve nem volt példa. Így a külső körülmények romlása miatt az általunk javasoltnál keményebb és nem csupán 18 hónapig tartó restrikcióra volt szükség. Nem volt elég – mint ahogy javasoltuk – a költségvetési kiadások befagyasztása, az inflációs kiadásnövelési automatizmusok (pl. nyugdíjemelés) megállítása, a költségvetési szerveknél létszámfelvételi tilalom, vagy béremelési stop bevezetése, a tartalékok felhasználásának a megtiltása, a költségvetési beruházási kiadások helyett PPP-beruházások szorgalmazása és szerény mértékű adóemelés. Végül hozzá kellett nyúlni a 13. havi bérhez és nyugdíjhoz, valamint a családi pótlékhoz is, és drasztikus adóemelés is kellett.

A négy év alatt végrehajtott – lényegében folyamatos – megszorító politika ahhoz ugyan elég volt, hogy az államháztartás 10 százalékot meghaladó hiányát 4 százalék körüli szintre mérsékelje, de ahhoz éppen a választott lépések szerkezete és a monetáris politikával való összhang hiánya miatt kevés volt, hogy a növekedést fenntartható pályára terelje. Sőt, a növekedés elmaradásáért a stabilizációs csomag szerkezete (inkább adóemelés, mint kiadáscsökkentés), és az importkeresletet erősítő „erős forint” politikája is felelős.

Ami a javaslatainkból túlmutatott a stabilizáción, abból még kevesebb valósult meg. Hiába írtuk könyvünkben, hogy a stabilizációval összekapcsolva a közteherviselés egész rendszerét is át kell alakítani, hogy szektorsemleges legyen, vagyis egyforma kulccsal terhelje az alkalmazotti béreket és a profitot. Hiába gondoltuk úgy, hogy az adórendszert a többletteljesítményt büntető progresszió és az ahhoz kapcsolt társadalombiztosítási járulékok helyett széles bázisú és „majdnem” egykulcsos adókkal, illetve fix egészbiztosítási befizetésekkel kell felváltani.

Hiába indult el – igaz, nem eléggé öszszehangoltan és nem a leghatásosabb, a lépések logikáját és a társadalom elvárásait leginkább követő sorrendben az egészségügy finanszírozásának átalakítása, a késve, félszívvel megtett, ezért zavaros első lépések után nemcsak elakadt, hanem vissza is fordult a reform szekere.

Hiába hivatkoztak a reform képviselői arra, hogy szinte mindegyik visegrádi országban mélyreható reformokat vezettek be az egészségügy finanszírozásában a biztosítók megjelenésétől a vizitdíjig, a gyógyszerár növekedését fékező mechanizmusok bevezetésétől a kórházak üzemszerű működtetéséig.

Hiába javasoltuk azt is, hogy a felsőoktatás állami forrásaiból jelentős összeget csoportosítsanak át a közoktatásba, a tandíj lagymatagon felvállalt bevezetésén túl szinte semmi sem történt.

Hiába javasoltuk a privatizáció újabb hullámának a beindítását és a földpiac liberalizációját. Azt gondoltuk, hogy mind a privatizáció, mind a földpiac megnyitása segíti a hazai megtakarítások fellendülését, segíti, hogy beruházási hullám induljon el a fogyasztással szemben. Ebből sem lett semmi.

Azt gondoltuk, hogy a hitelből, állami jövedelempolitikai eszközökkel finanszírozott – ezért fenntarthatatlan – fogyasztás ösztönzése helyett a magánberuházások kapnak majd teret, amivel a hallatlanul alacsony szintre zuhant beruházási ráta is erősödik, és ez a gazdasági növekedést újraindíthatja a stabilizáció után. Úgy gondoltuk, hogy az állami szubvenciók (pl. a lakossági gázártámogatás) mérséklése a gazdasági szereplőket értelmesebb felhasználási arányok felé tereli, az üzleti szervezetekre rakott terhek pedig ezáltal valamelyest enyhülhetnek. Ebből is kevés valósult meg.

Könyvünkben a költségvetési kiadások intézményes megfékezésére is elkészült időben a kidolgozott recept, akár a költségvetési kiadások növelését megakadályozó költségvetési plafon, akár a Költségvetési Tanács intézményét illetően, mégiscsak a legvégső utáni pillanatban, 2009 végén jelentek meg nevükben hasonló, de a mechanizmusokat csak kevéssé átalakító intézmények.

Úgy gondoltuk, hogy az euró bevezetése mint nemzeti cél akár összekötheti egymással a kormányzó koalíció és az ellenzék politikusait annyira, hogy felfüggesszék a populista ígérgetést. Azt is feltételeztük, hogy az általunk javasolt 18 hónapra legalább a kormánykoalíciótól elvárható a világos érvelés, a tények tisztelete és az egyszerű, tiszta beszéd. De kiderült, hogy a stabilizációs csomag kidolgozásakor, elemeinek összeállításakor sem tudott a kormány kilépni a kampány üzemmódból, a populizmusból. Igaz, ebben tevékeny szerepet játszott ellenzék is.

Elmaradt az őszinte és nyilvános szembenézés a pénzügyi helyzettel, az ahhoz vezető úttal és a teendőkkel, s a később nyilvánosságra került őszödi beszéddel éppen a fordítottját érte el a kormány, mint amire neki és az országnak szüksége lett volna.

Könyvünk címében a „kettős kötés” kifejezés nemcsak a stabilizáció és a szerkezeti reformok összekapcsolására utalt, hanem arra is, hogy a szocialisták és a liberálisok ezért és erre kötnek szövetséget. Ebben is tévedtünk. Ahogy a Micimackóban Füles fogalmaz: „Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud.”

A könyvünk megjelenése óta eltelt négy év arról győzött meg, hogy a döntéshozók a – populizmussal takargatott (bárhogy nevezett) – megszorításokat még csak hajlandók bevezetni ideig-óráig, de a szocializmusból máig itt maradt intézmények, jogszabályok, ellátó- és érdekeltségi rendszerek átalakítására egyelőre nincs remény. Úgy tűnik, továbbra is meghatározó tényezője a magyar gazdaságpolitikának a politikusok tenyeréből etetett középosztálybeli választó, az állam (értsd: az adófizetők) pénzéből nekik vásárolt jólét. Legfeljebb az „etetés” folyamatos növelése áll le egy pillanatra, amíg a hitelből vásárolt jólétet finanszírozó hitelezők szemét egy-egy újabb stabilizációs programmal kiszúrjuk. Hogy magunkkal, de még inkább gyermekeinkkel és unokáinkkal szúrjunk ki.

A szerzők közgazdászok