– Jaj, jaj – ingattuk a fejünket borúsan, de a matematikus nem tágított, mert talán már az étterembe jövet, sőt alighanem még otthon elhatározta, hogy az aznap esti vacsoránk folyamán feladványokkal fogja szórakoztatni a társaságot.

– Ha két pók két nap alatt két legyet eszik, akkor hat pók hat nap alatt hány legyet eszik? – kérdezte villogó szemmel a terror atyja, s abban a pillanatban hideg borzongás indult meg sokat tapasztalt gerincvelőnkön lefelé.

– Jaj, jaj – nyögte megint valaki a társaságból, de kínlódásunkat a barátunk jeges kéjjel figyelte. Úgy nézett ránk, mint ama hat éhes pókok leshetnek az ismeretlen számú áldozatlegyekre a fenti példában.

Segítségképpen a biológusra néztünk, elvégre ő mégis természettudományi karon végzett.

– Hát, öööö... – mondta határozottan, s hogy zavarát leplezze, hozzátette: – A pókok táplálkozási ciklusa tulajdonképpen eltérő, nem vagyok biztos benne, hogy...

– Állj – szakította félbe a matematikus. – Egy számot akarok hallani.

Majd öblös hangon megismételte a feladványt:

– Ha két pók két nap alatt két legyet eszik, akkor hat pók hat nap alatt hány legyet eszik?

A hirtelen támadt nagy csöndben ekkor a szomszéd asztal felől halkan megszólalt valaki:

– Hé, te! Mit akarsz te itt ezekkel a pókokkal és legyekkel?

Odakaptuk a fejünket, s egy ötven év körüli, kopaszodó urat láttunk, aki lassan letette a kését és villáját, majd szúrós szemmel ránk nézett, s azt kérdezte:

– Mi akar ez lenni? Mi? A matematikus jól nevelt fiú volt, elmosolyodott hát, s azt válaszolta:

– Egy feladványról beszélgetünk.

A férfi elhúzta a szája szélét.

– Tényleg? És kik ezek a pókok? Kik ezek a legyek? Ki akar itt felfalni kicsodát?!

A matematikus értetlenül nézett.

– A pókok azok pókok, a legyek azok legyek. Miért?

Az ismeretlen ekkor félig fölemelkedett a helyéről, s azt sziszegte fojtott hangon:

– Nagyon jól hallottam én, hogy miről beszéltek itt egy órája! Politizáltok, hőbörögtök, röhögtök, hadováltok összevissza, és a végén benyögitek ezt az ökörséget a legyekről. Azt hiszitek, nem értem? Miért is kellene felfalni a magyarokat? Miért?

A homlokunkra szaladt a szemöldökünk a meglepetéstől.

– A magyarokat? – néztünk az ismeretlen úrra, akinek a feje közben olyan vörös lett, mint a főtt rák.

– Ne adjátok nekem a hülyét! – csapott az asztalra. –Provokáljátok az embert a saját hazájában! Talán szégyelnem kéne, hogy magyar vagyok?

A matematikus valóban jól nevelt fiú volt, ezért megköszörülte a torkát, s udvariasan azt mondta:

– Egy számot, uram.

– Hogyan? – nézett rá harciasan a férfi.

Barátunk erre följebb tolta a szemüvegét, s halkan megismételte:

– Egy számot. A pókokat és a legyeket illetően, uram.

Egyezzünk meg egy számban. És akkor megbocsátok.