Európa polgárai, egyesüljetek!
A lisszaboni szerződésben szereplő polgári kezdeményezés lényegében azonos a magyar népi kezdeményezéssel. Egymillió európai polgár aláírásával támogathatja, hogy az Európai Bizottság „terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására van szükség”. Uniós jogszabály ugyanis csak úgy születhet, ha azt a bizottság kezdeményezi, amelyhez ilyen céllal eddig csak a tanács és a parlament fordulhatott. Mostantól viszont az unió polgárai is felhatalmazást kapnak erre.
A bizottság 2009 novemberében nyilvánosságra hozott, a rendelettervezetet előkészítő zöld könyve az európai polgári kezdeményezésről reményét fejezte ki arra nézvést, hogy egy éven belül a részletes szabályozást tartalmazó rendelet is megszülethet.
A lisszaboni szerződés csupán annyit ír elő, hogy egymillió, a tagállamok jelentős számából származó uniós állampolgár kezdeményezést nyújthat be az Európai Bizottsághoz, s a részletes feltételek kidolgozását új uniós jogszabályban kell meghatározni. E jogszabálytervezet alapvető pontjait taglalja a zöld könyv: mit jelentsen a tagállamok jelentős száma, s legyen-e tagállami szintre lebontva az aláírások aránya? Hogyan kell megszövegezni egy ilyen kezdeményezést
– konkrét joganyag legyen, vagy elég, ha a kezdeményezők közérthetően megfogalmazzák felvetésüket? Legyen-e időbeli korlátja az aláírásgyűjtésnek, s szabjunk-e határidőt a bizottságnak a kezdeményezés érdemi vizsgálatára? Milyen előírásokat határozzunk meg a kezdeményezőkkel szemben a nyilvánossággal és a finanszírozással kapcsolatban? Engedjük-e hasonló témakörben több kezdeményezés párhuzamos elindítását? A mostani és leendő magyar jogalkotóknak (s az új jogalkotási törvényen gondolkodóknak) tisztelettel javaslom, nézzenek utána, milyen széles és érdemi társadalmi vita mellett készült el az a rendelettervezet, amelyet március utolsó napján az Európai Parlament is elfogadott – s melynek elfogadása után, jövő év elejétől, az aktív polgároknak köszönhetően, mozgalmak sokasága indulhat az unióban.
Az a felismerés, hogy az állampolgároknak is közvetlen részvételt kell biztosítani az uniós ügyekben, nem a lisszaboni szerződés újdonsága, de még csak nem is annak az elvetélt alkotmányszerződésnek a felismerése volt, amelyben a polgári kezdeményezés intézménye először szerepelt. Szinte egy időben azzal, hogy 1979-ben a tagállamokban áttértek az EP közvetlen választására, megjelentek azok az elképzelések – ekkor még elsősorban civil szervezetek, társadalomtudósok és néhány föderalista europolitikus tollából –, melyek a közvetlen demokrácia intézményeinek közösségi bevezetésével javasolták orvosolni az euroszkepticimust és a demokratikus deficitet.
Persze a közvetlen demokrácia és az EU viszonyáról a legtöbb embernek elsőre (és sokadjára is) a nemzeti népszavazások jutnak eszébe, hiszen még a lisszaboni szerződést is pont az ír népszavazás ítélte vesszőfutásra. Hát kell ez nekünk? Meggyőződésem, hogy igen. Az EU-val szembeni szkepticizmust és állampolgári bizalmatlanságot leginkább az unió „megfoghatatlansága”, „elérhetetlensége” és áttekinthetetlensége élteti. Nem teljesen olyan, mint egy állam – de nem is olyan, mint egy nemzetközi szervezet. Számos olyan jogszabály születik ma már uniós szinten, amely a mindennapi életünkre is közvetlen hatással van, ám a döntéshozók feletti kontroll-lehetőségünk csak annyi, hogy a következő nemzeti parlamenti választáson le tudjuk váltani a kormánytöbbséget és ezzel magát a kormányt, amely minket az uniós döntéshozatal legfontosabb szervében, a tanácsban képvisel, ötévente pedig szavazhatunk az EP összetételéről.
Lássuk be, ez nem sok – a tanács meglehetősen széles tárgykörre érvényes döntéshozatali jogkörével szemben. Joggal gondolhatjuk, hogy miközben a demokrácia állandó hivatkozási pont az unióban, alig, vagy egyáltalán nincs lehetőségünk arra, hogy a démosz tagjaként, politikai szereplőként léphessünk fel közös uniós ügyeinkben. A polgári kezdeményezéssel most viszont lehetőséget kapunk rá, hogy mi magunk is beindíthassuk az unió hol lassan, hol gyorsan őrlő malmait, és a számunkra fontos kérdések szabályozását kezdeményezhessük a bizottságnál. De ez a lehetőség felelősséggel is jár: ezentúl nem mondhatjuk, hogy minden Brüsszel miatt van, s mi, szegények, ki vagyunk zárva mindenből. A polgári kezdeményezéssel 500 millió uniós állampolgár előtt nyílik meg a kapu: gyertek, mondjátok el, hogyan gondoljátok.
Hiszen sokszor ez a legnehezebb: gondolkodni közös dolgainkról. Tudom, hogy sok olvasó most az ingyensörről szóló magyar népszavazási kezdeményezésre vagy egyéb bornírt javaslatokra gondol – de az eddigi európai tapasztalatok szerencsére nem elkeserítőek, sőt kifejezetten biztatóak. Még csak az alkotmányszerződésben lehetett a polgári kezdeményezésről olvasni, amikor 2004-ben néhány bátor és elszánt EU-polgár, élükön Cecilia Malmström svéd EU-ügyi miniszterrel (s korábbi európai biztossal) úgy döntött, aláírásokat gyűjtenek annak érdekében, hogy az EP ezentúl ne három városban (Brüsszelben, Luxembourgban és Strasbourgban), csak egyben működjön.
A kezdeményezést több mint egymillió-kétszázezer európai polgár támogatta, méghozzá abban a tudatban, hogy ennek semmilyen jogi kötőereje nincs. Mégis jelentős számú európait sikerült mozgósítani, akik hallatni akarták hangjukat, méghozzá kifejezetten uniós témában, pedig ezek nemigen szoktak jelentős társadalmi érdeklődést kiváltani. Nem sorolhatjuk a „hülye felvetés” kategóriájába az ún. 112 kezdeményezést sem, amelyet 2005-ben azért indítottak, majd aláírásukkal az EP-képviselők is azért támogatták, hogy uniószerte, mindenütt a 112 legyen a segélyhívó szám, hogy bárhol is járunk, ne múljék emberélet megmentése vagy súlyos sérülés ellátása azon az apróságon, hogy nem ismerjük az adott országban érvényes segélyhívó számot. Ez a kezdeményezés is célba ért – mára minden tagállamban kötelező e szám segélyhívásként való működtetése, függetlenül attól, hogy abban az országban mi a hagyományos megoldás.
S hogy egy friss javaslatot említsek végül: a Szabad Vasárnap Martin Kastler német néppárti EP-képviselő idén februárban indított kezdeményezése, amely a munkamentes vasárnapért született, többek között abból a megfontolásból, hogy a jelenlegi felborult munkarend helyett visszatérjen a hétvége a családok életébe, és a gyerekek legalább vasárnaponként szüleikkel lehessenek. Még ha valaki nem is ért esetleg egyet azzal, hogy vasárnap zárva legyenek az üzletek, azt nem állíthatja, hogy e javaslat (vagy bármelyik másik) értelmetlen, irracionális, vagy ami nálunk oly gyakori: demagóg és populista.
Nem vitás, hogy az EU továbbra is komoly demokratikus deficitekkel küzd – de a polgári kezdeményezés lehetősége magában hordozza annak az esélyét is, hogy végre az egyébként is egyre szűkebb hatáskörű nemzetállam keretei fölé nézve meglássuk az európai integrációban rejlő lehetőségeket, és nemzeti hovatartozástól függetlenül, európai identitásunkat erősítve tagjai legyünk a születendő európai démosznak.
A szerző politológus, egyetemi tanársegéd (ELTE TÁTK)
