Aztán rádöbbentünk, többről van szó: milliók lelkiismereti problémájáról. Ezért döntöttünk – persze nem kevés gúnyos megjegyzés közepette – a Tisztesség Napjának megrendezéséről, hogy több ezer ember jelenlétében, menjünk vissza a kályhához, az alapértékekhez.

De miért is a Tisztesség Napja? Azért, mert úgy gondoltuk, szólni kell azokhoz, akik tisztességesen próbálnak élni ebben a zűrzavaros világban és most baleknek érzik magukat. Azokhoz, akik úgy érzik, hogy életük eddigi értékrendjét bizonytalanították el, mert miközben szüleiktől, tanáraiktól, papjaiktól azt tanulták: mindennek alapja a tisztesség – most nem ezt tapasztalják.

Ráadásul a kampány forgatagában az is kiderült, hogy a veszély nagyobb, mint gondoltuk. Napfényre került, hogy az egyes ember rejtett titkait, köztük megygyőződését, vagy éppen csak tanácstalanságát tisztességtelen eszközökkel nyilvántarthatják, azzal a fondorlatos szándékkal, hogy megbélyegezhessék őket és családtagjaikat.

Rá kellett döbbennünk, hogy a tisztesség e hazában igenis védendő fogalom lett, mint egy ritka növény, virág.

De miért is lett hiánycikk a tisztesség? Előttem sokan elmondták már, hogy a rendszerváltás behozta ugyan a versenyt, de nem teremtette meg a tisztességes verseny feltételeit. Sűrűn megtörténik, hogy a tisztességesen elvégzett munkáért nem fizetnek, pereljen be! – mondják. A vesztes sziszeg és rossz esetben tönkremegy.

A mindennapok közlekedési szokásai jól mutatják az országban uralkodó morális helyzetet. Erős vagyok, erősebb a kocsim, nekem nincs irányjelzés, piros lámpa, senki nem állíthat meg. Amikor saját szememmel látom, hogy az óvodások között a zebrán áthajtó úrvezetőnek az a problémája, hogy miért szól rá hangosan a rendőr. Úgy gondolja, teheti, mert a másik kicsi és tehetetlen.

Egyesek szerint a ma Magyarországán a tízparancsolat sem elég precíz, csak annyit mond, hogy ne lopj! Azt nem mondja meg, hogy konkrétan mit ne! A mindenható nem gondolt a joghézag nevű csodafegyverre. A meglopott dühöng, mert tehetetlen. Ép észszel felfoghatatlan, hogy a „magyaros” közpénzkezelés miért ennyire bonyolult, a közbeszerzés miért drágít, a „hiánypótlás” miért lehet a korrupció melegágya.

Akik városok, falvak gondját hordják a nyakukban azt is tudják, hogy igazából csinálhatsz bármit, mindegy, hogy jót cselekszel, vagy éppen hibázol, megvádolhatnak, gyalázhatnak és utána aztán védekezhetsz, bizonyíthatsz. A dolog reménytelen, a bélyeg rajtad marad.

Látjuk, hogy az emberek egyre kétségbeesettebben próbálnak az új világ megtanulhatatlan szabályaihoz alkalmazkodni.

Bekövetkezett, amit Koncz Zsuzsa kérdezett egy 70-es évekbeli dalában: „Mért az bolond, aki ma még tisztességes?”

És eközben mindenki egyre idegesebb és tanácstalanabb.

A változás magával hozta a gátlástalan önzést. Magam is tapasztaltam, hogy a menedzseriskolák arra tanítanak, hogy „én, én vagyok a jó, nincs kompromisszum”. A baj akkor kezdődik, amikor ez az „én-én” fejre áll a terepjárójával és segítségért kiált, mert a mellette elhaladók szintén az „én-én” iskolába jártak és szemrebbenés nélkül továbbhajtanak. A tisztesség mellett hiánycikk lett a segítőkészség is.

Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem szavaim hallatán a ma bozótosában ügyeskedők könnyekig meghatódnának és szokásrendjüket tisztességesen átalakítanák. Ráadásul tudom, hogy egy ország bolyong e bozótosban. És nosztalgiával gondol arra az időre, amikor a megegyezéshez elég volt egymás tenyerébe csapni. Amikor elég volt az adott szó.

Nem gondolom, hogy ripsz-ropsz, egyik napról a másikra helyreállíthatjuk a tisztesség tekintélyét, de azt igen, hogy elmondjuk, a tisztességgel élő emberek becsületét erősíteni és védeni kell.

El kell kezdenünk végre valamit.

Mi magyarok szívesen meséljük, milyen tiszta és rendezett egy osztrák falu, de arról már nem beszélünk, hogy valamikor ők is elkezdték és évekig nevelték erre gyermekeiket, későbbi polgáraikat.

Messziről hozom a másik példát, amin a magyar ember kétkedően mosolyog.

A távol-keleti városállam, Szingapúr 17 évre szóló udvariasságra nevelő programot folytat. A felén már túl vannak. A durva magyar valóságon felnőtt arra járók döbbenten mesélik: az eredmény lenyűgöző. És ők is elkezdték valamikor.

Nekünk is el kell kezdenünk végre valamit!

Azt is tudom, hogy a tisztesség rendet feltételez. Olyan írott és íratlan törvényeket, amelyekre minden tisztességes ember vár. És általános megújulást gondolatokban és tettekben, amikor vezetettek és vezetők tudják, milyen szabályokat kell betartani. Különösen vonatkozik ez azokra, akik tisztségüket a néptől kapták.

És saját pártunkat is tisztességesen át kell alakítani, mert úgy tűnik ,nálunk is elveszett valami: a megújulás elemi képessége. A lemerevedett rendszerben így törhettek fel a csúcsokig kontroll nélkül szerencselovagok, lejáratva a tisztességes tíz- és százezreket. Szétporladtak egykori vitázó és dolgozó közösségeink, hiányzik a kapcsolat a fiatalokkal, sokan nem értik szóhasználatunkat, ezért nem értik céljainkat, szándékainkat. Meg kell, hogy szólaljon az ébresztőóra a fejünkben. Hogy ne más mondja meg: Itt az idő!

Messze kanyarodtam a kiinduló gondolattól, de magyarok vitáin nőttem fel, hajlamos vagyok az elkalandozásra.

A magam részéről sorskérdésnek gondolom, hogy vissza- vagy odataláljunk az alapértékek jelképes kályhájához, mert milliónyi egyéni utat kereső és tanácstalan ember várja valakitől a közérthető válaszokat.

A szerző Miskolc polgármestere