A győzteseknek és a veszteseknek egyaránt sok mindent át kell gondolniuk.

Lesz-e rá erejük a földcsuszamlás után? Láttuk, hogy a politikai elitet egészében elutasító kollektív indulattól vezérelve mennyire különböző válaszok születtek. Akik felültek a szélsőjobbnak, azonnali leszámolást és radikális változást remélnek, anélkül, hogy bármiféle racionális cselekvési programot látnának maguk előtt.

Akik a Fideszre szavaztak, azt várják, hogy nyomban helyreáll a társadalmi rend, megtisztul a közéletet, példásan működik a gazdaság, a rendőrség, az oktatás és az egészségügy, csökkennek az adók, nő az emberek életkedve. Akik egy alulról jövő, friss politikai erőre szavaztak, politikai racionalitást, új hangot és munkastílust várnak az LMP-től. Az MSZP választói egy új baloldal megteremtését remélik új programmal, új emberekkel. Talán még soha nem volt ekkora egyetértés abban, hogy változásra van szükség, bármit is jelentsen ez.

De minek is kellene megváltoznia?

Az egyik legfontosabb kérdés az, hogy egy nyugati típusú demokrácia felé indulunk-e, vagy a politikai berendezkedés autoriter, paternalista, egypárti jellege erősödik meg. Képes lesz-e megőrizni a Fidesz a reformok elleni kampányból nyert választói bizalmat, amelyre szüksége van a reformok végrehajtásához? Ha az új kormány annyi elvesztegetett év után nekilát a reformoknak, könnyen elveszítheti szavazóbázisa jelentős részét, amely a „centrális erőtérből” kilépve a Jobbikhoz fog csatlakozni. Ez is nagy baj, de ha bele sem mernek vágni a reformokba, akkor végképp leszakadunk Európától.

Az MSZP nem tehet mást, mint hogy ellenzékből támogatja az egészségügy, az adóügy, a nyugdíj és a közigazgatás reformjait, ha komolyan gondolja, hogy Magyarország nyugat-európai típusú demokrácia kell legyen. A szocialistáknak be kell bizonyítaniuk, hogy nem a zsigeri ösztönökre, a hatalom megszerzésére, a politikai ellenfél ellehetetlenítésére koncentrálva politizálnak, hanem szakítanak az eddigi ellenzék politikájával, félreteszik a gyűlöletkampányt, helyette okos és hasznos érvekkel segítik a kormányzást. Azt adják, amit az elmúlt nyolc évben – mindannyiunk hatalmas kárára – nem kaptak meg. Ha nem így, nem konstruktív ellenzékként viselkednek, akkor valóban ránk szakad a magyar átok, sosem lesz vége a politikai hadviselésnek, és belefulladunk a gyűlölködésbe.

Egy modern, európai baloldalra vár az a feladat is, hogy megmutassa: a szabadság és a társadalmi egyenlőség nem feltétlenül egymást kizáró két fogalom, amely nem illeszthető össze elvszerű és ugyanakkor pragmatikus politizálással. Egy társadalomnak, amely nyitott azokra a rasszista, irredenta és homofób nézetekre, amelyek történelmünk során annyi szörnyű tragédiához vezettek már, meg kell ismernie azokat az európai modelleket, amelyekben a tolerancia, az egyenrangúság és mások szabadságának tiszteletben tartása alapján működik a szociális piacgazdaság. Az északi országokat említem elsőként, amelyek a kirekesztés elleni politikában és az egyenlőségpárti társadalompolitikában az élen járnak, bár tudom, hogy a skandináv modell annyira távol áll a hazai rendszertől és közgondolkodástól, mintMakó Jeruzsálemtől. Ami ott norma, az nálunk legfeljebb vékony, civilizációs máz. S amíg ez így van, addig nehéz valódi változásról beszélni.

Nincs demokrácia állampolgári önszerveződés nélkül. Az országot mi formáljuk olyanra, amilyen, mert Magyarország mi vagyunk, mindannyian, akik itt élünk, Európától távol s mégis oly közel. S ha nem tanulunk a nálunk tapasztaltabb demokráciák történetéből, nagyon magunkra maradunk.

A szerző szociológus