Pálcát törni fölöttük azonban indokolatlan volna, hiszen a Westminsterben a kormányfő és az ellenzék vezére heti rendszerességgel szokott egymással vitatkozni a kamerák előtt, miközben egy amerikai elnök (akinek egyébként forma szerint nincsen ellenzéke) legfeljebb négyévenként kényszerül hasonló – egyébként immár megkerülhetetlen – megmérettetésre.

Csütörtök este a tervezett három tévévita közül az elsőt bonyolították le, az újdonságnak szóló igen nagy érdeklődés mellett. (Öszszehasonlításképpen: a vita „verte” nézettségben az ottani „Barátok közt”-et.) Az újdonságon belül az volt a legnagyobb, sőt az igazi újdonság, hogy a politikai hatalmat hatvan éve monopolizáló két nagy párt – a Munkáspárt és a Konzervatív Párt – vezére mellé, e kettő egyetértésével, betársulhatott a Liberális Demokrata Párt vezére is, egyszóval a két lehetséges nyertesjelölt sportszerűen vállalta az „outsider”-től elvárható verbális ágyútüzet.

És az „outsider” – Nick Clegg, a liberális vezér – nyert. Mégpedig a gyors közvélemény-kutatások szerint nem orrhosszal, hanem utcahosszal.

A háromoldalú vita úgy festett, mintha Magyarországon mondjuk március közepén felállt volna a vitapódiumra Orbán Viktor, Mesterházy Attila és Bokros Lajos, és ez utóbbi egyfolytában a fejére olvasta volna a másik kettőnek, hogy mi mindent rontott el a Fidesz és az MSZP 1998 és 2010 között. Az ilyesmit szokás nyerő kártyának nevezni. Olyannyira – visszatérve most már brit földre –, hogy a fogadóirodák már a vita előtt győztest hirdettek. Clegget természetesen.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Cleggnek mindenben jobb érvei voltak, mint a másik kettőnek. Éppenséggel nem. Ám őneki nem lehetett a szemére vetni, hogy ezt vagy azt rosszul csinálta, mert se ő, se a pártja nem kormányzott, nem keveredett botrányokba stb. Elegendő volt azt mondania, hogy „lehet más a politika”: becsületes, tisztességes, átlátható.

Most Brown is, Cameron konzervatív vezér stábja is erősen fontolgathatja, hogy Nick Clegg nem növi-e ki magát vitapartnerből igazi riválissá. Mert ha igen, ha a harmincszázaléknyi bizonytalan szavazó jelentős része a liberálisok felé fordul, akkor szinte egészen bizonyosra vehető, hogy májusban se konzervatív, se munkáspárti parlamenti többség nem lesz.

Habár maga a tévénépszerűség egy olyan országban, ahol mandátumok tömege van évtizedek óta „bebetonozva”, nem föltétlenül idéz elő szeizmikus változásokat. Nick Clegg is járhat úgy, mint saját, de csak saját elmondása szerint az ismét megbukott Torgyán József, ki állítólag azt hallotta „tanyasi híveitől”, hogy téged szeretünk ugyan, Józsi bácsi, de hát tudod, most az a fontos, hogy a Fidesz nyerjen…