Közel került akkor a pusztuláshoz az ember is: a populáció csökkent, és talán az emberiség túlélése is veszélybe került. Ebben a helyzetben egy különlegesen jó adottságokkal rendelkező férfi - akit a tudomány genetikai Ádámnak nevez, mert a génjei minden ma élő emberben megtalálhatóak - biztosította az emberi faj túlélését.

Immár azt is sejtjük, hogy valószínűleg a majomig sem jutottunk volna el a fejlődésben, ha nincsenek a vulkánok. Az évmilliókkal ezelőtti földtörténeti időszakok határán többnyire egy-egy hatalmas kitöréshullám állt, nyomában a kataklizmához illő méretű „kihalási eseménnyel”. Ezek a rövid idő alatt bekövetkező hatalmas klimatikus és felszíni változások (vagyis a sötétség, a hideg és a hamu) pedig döntő hatással voltak az evolúcióra, vagyis a ma létező élőlények túlélési és alkalmazkodási képességének fejlődésére.

A perm és a triász kor között például az akkor létező fajok közül csupán minden huszadik élte túl a szibériai bazaltvulkánok tűzijátékát. Ám ötvenmillió év múlva a következő vulkáni szezon már egy sokkal változatosabb flórát és faunát tizedelhetett meg. Amellett is szólnak tudományos érvek, hogy – jó 65 millió évvel ezelőtt – a dinoszauruszok kihalását sem egy meteorbecsapódás, hanem egy indiai vulkán kitörése okozta, helyzetbe hozva az evolúciós ugrás lehetőségére váró emlősöket (beleértve természetesen a mi elődeinket is).

Az ember kénytelen ugyan együtt élni azzal a tudattal, hogy egy időzített bomba tetején ülve tengeti a napjait – az emberiség nagyobbik része számára a földrengés, a láva, a tornádó vagy az áradás olyan mindennapi kockázatot jelent, amit legfeljebb megszokni tud, megszüntetni nem –, de a jelek szerint az alkalmazkodás kényszere a fejlődés egyik legerősebb motorja.

Hollandia vagy Észak-Németország mai gazdagsága éppen abból adódik, hogy nemcsak kivédeni, de kihasználni is megtanulták a földjeiket állandó elöntéssel fenyegető árhullámokat. És igaz ugyan, hogy Izlandon folyamatos veszélyt jelent a túlságosan aktív talaj, de közben száz éve jól megélnek a termálvízzel fűtött üvegházak hozamából, meg abból, hogy a fűtésre nem kell költeni, mert ingyenes távfűtést szolgáltat a tűzforró talajvíz.

Az Eyjafjöll amúgy nem számít a jelentősebb vulkánok közé – pontosabban maga a név nem is a fortyogó hasadéké, hanem a felette húzódó jégmezőé –, a mostani kitörés pedig biztosan nem kerül fel a földtörténeti toplistára. Kicsiségünk és a kiszolgáltatottságunk érzékeléséhez azonban így is pontosan elegendő. És ahhoz is, hogy újra átéljük a katasztrófának hitt események – a jelek szerint törvényszerű – kétarcúságát.

A pompeji kultúráról – ha a Vezúv hamuja meg nem őrzi – ma valószínűleg azt sem tudnánk, hogy létezett. És a maga módján hasznosnak bizonyulhat akár az Eyjafjöll kitörése is: az izlandi vulkán megzavarja néhány napra vagy hétre a légi közlekedést, némi szmogot is okoz, de közben – árnyékoló, sugárzás-visszaverő hatásával – idén sokkal hatékonyabban hűti a melegedőben lévő bolygó légterét, mint bármilyen emberi beavatkozás. Talán most pont ennyi kell a túléléshez.