Korábban baloldalinak, illetve liberálisnak tartott politológusok (Babarczy Eszter, Kéri László) érveltek ismételten amellett, hogy akkor legalább „a Fidesz megmutathatja, hogy mit tud”, illetve akkor megoldhatók azok az ügyek (kisebb parlament, önkormányzati reform, pártfinanszírozás), amelyek eddig a megegyezésre való képtelenség miatt megoldhatatlanok voltak. A Fidesz hangsúlyozza is: első teendői között lesz (akár már az új kormány megalakulása előtt) a kisebb parlamentről szóló törvény és az önkormányzati képviselők számának megfelezése.

Szögezzük le: nem igaz, hogy a válságból való gyors kilábaláshoz szükség lenne a kétharmadra. A gazdaságpolitika, az egészségügy, az oktatás, a büntetőpolitika, az agrárpolitika minden kérdése a feles törvények körébe tartozik. Az önkormányzati rendszer az egyetlen olyan kétharmados ügy, amelynek reformját az elmúlt években szorgalmazzák, de ennek jelentőségét az állami kiadások csökkentése szempontjából el szokták túlozni. Mint Kósa Lajos sokszor elmondja, a kistelepülési önkormányzatokban alig vannak tiszteletdíjas képviselők, valójában a nagyvárosokról és a budapesti kerületekről volna itt szó. Az államháztartás gondjaihoz képest nem túl jelentős összeg az, ami itt megtakarítható. Látványos dolog ez, amivel könnyű a takarékosság látszatát kelteni, de az állami költekezés mértéke igazából a jóléti transzferektől, az oktatás és az egészségügy reformjától függ, amit a Fidesz az elmúlt négy plusz nyolc évben, kormányon is, ellenzékben is rendre elutasított.Mint ahogy az elmúlt négy évben következetesen, érdemi indoklás nélkül elutasította a parlamenti és az önkormányzati képviselők létszámának csökkentésére, a megyék helyett régiós testületek létrehozására vagy éppen a pártfinanszírozás átláthatóvá tételére irányuló javaslatokat is.

Most maga tesz majd javaslatokat a kétharmados ügyekben, és ha meglesz a kétharmada, a maga szándékai szerint dönthet is róluk. Hogy mit jelent ez, azt megérthetjük, ha felidézzük a korábbi, egymással ütköző álláspontokat ezekben az ügyekben.

A kisebb Országgyűlés régi történet, a kilencvenes évek elején még magam is szorgalmaztam ezt az ügyet. Azután megértettem, hogy a vegyes választási rendszer fenntartása esetén a létszám csak korlátozottan csökkenthető. Az MSZP és az SZDSZ az elmúlt másfél évtizedben rendre olyan javaslatokkal állt elő – és később ezekhez csatlakozott az MDF is –, amelyek arányosabbá tették volna a rendszert. A Fidesz következetesen elutasította ezt. Az 1990-ben szempontnak tekintett kormányzóképességet átlátszó módon az utóbbi években is döntő érvnek tekintették, készülvén a mai helyzetre, amikor – akárcsak 1994-ben az MSZP–SZDSZ-koalíciónak – a listás szavazatok alig több mint a felével is el lehet érni a kétharmados többséget. A megegyezés gátja tehát az volt, hogy a Fidesz a maga érdekéhez ragaszkodott, ami bizonyosan nem közérdek, hiszen a pártok támogatottságának a kétezres évekre jellemző koncentrációja mellett a kormányozhatóság már nem probléma, az viszont igen, hogy a parlamenti arányok elszakadnak a politikai közösség tényleges megoszlásától.

Ha a Fidesz akárcsak a jelenlegi rendszer változatlansága mellett csökkenti felére a parlamentet, akkor is tovább fokozza a képviselet aránytalanságát egyszerűen azért, mert a győztesen kívül minden pártnak kevesebb egész területi listás hely jut, és több szavazatból lesz (arányosan kevesebb) töredékszavazat az országos listán. Ezzel tovább romlik a kisebb pártok pozíciója. A népszerűségre számot tartó tisztán egyéni választókerületi rendszer (az angol rendszer átvétele) pedig meg is semmisítené a kisebb pártokat. Ugyanez a helyzet az önkormányzati képviselők számának megfelezésével: ha ez például a kompenzációs mandátumok megszüntetésével történne, a győztes párt az önkormányzatokban is a szavazati arányokat messze meghaladó fölénybe kerülne. Szabad egy kétharmadhoz jutott pártra hagyni a választójog reformját, kiküszöbölve a megegyezési kényszert? Nyilván nem.

Hasonló a helyzet a pártfinanszírozással is. Az MSZP és az SZDSZ előterjesztésének középpontjában – a civil szervezetek javaslatainak megfelelően – az átláthatóság állt, mindenekelőtt a kampányszámla és az adományozás szigorú regisztrációja. A Fidesz ezzel a kampány rövidítését, az óriásplakátok és a médiahirdetések megtiltását szegezte szembe. Ezekre a legerősebb párt(ok) nak van a legkevésbé szükségük, míg a kisebb és főleg az új pártok számára nélkülözhetetlenek. A pártfinanszírozás átláthatósága viszont a (kormányban vagy az önkormányzatokban) hatalmon levő párt(ok) számára kínos. Ezért nem fogadta el a Fidesz a civil szervezetek javaslatát sem, s ha maga dönthet a pártfinanszírozásról, az nyilván a kisebb pártok, az új pártok kampánylehetőségeit korlátozza majd, s nem a közpénzek pártpénzzé változtatását.

Vannak persze fontosabb okai is a Fidesznek arra, hogy kétharmadot igyekezzék szerezni: az alkotmány átalakításának lehetősége, a média szabályozása, korlátlan szabadság a feladatuk szerint független közjogi szereplők (alkotmánybírák, ombudsmanok, a Legfelső Bíróság és az Állami Számvevőszék elnöke) kiválasztásában. Mindebből nyilvánvaló: akinek fontos a magyar demokrácia, nem akarhatja, hogy kétharmada legyen a Fidesznek, annak mindent meg kell tennie ellene.

Az LMP viszont mintha nem akarna tenni ez ügyben semmit. Az első forduló eredményeit látva sietett kijelenteni: nem lép vissza a második fordulóban, sőt ezt meg is tiltotta a képviselőjelöltjeinek. A szocialisták egyoldalúan visszaléptették négy jelöltjüket az LMP javára, az LMP azonban továbbra is nemet mond. Schiffer András szerint az MSZP nyolcéves kormányzása miatt van esélye a Fidesznek a kétharmadra, ezért nem lehet a felelősséget az LMP-re hárítani. Csakhogy a kérdés a második forduló előtt nem az, hogy miért állt elő ez a veszély, hanem hogy lehet-e tenni valamit ellene. A tüdőrákban szenvedőnek sem mondja az orvos, hogy úgy kell neki, miért cigarettázott annyit évtizedeken keresztül, hanem megpróbálja kezelni a betegségét.

Nem először okoz meglepetést az LMP sokunknak, akik, ha nem is mindenben osztottuk álláspontját, rokonszenvvel figyeltük elindulását. Rokonszenvvel, hiszen megnyerő módon léptek fel a politikai korrupció ellen, az övék talán a legszínvonalasabban megírt, sok társadalmi problémát alaposan tárgyaló program, meggyőzően fejtenek ki korszerű álláspontot az oktatás és a romaintegráció kérdésében és számos emberjogi kérdésben is. (Miközben gazdaságpolitikai, egészségpolitikai és agrárpolitikai álláspontjuk liberálisok számára elfogadhatatlan.) Rokonszenves az is, hogy úgy építettek tagjaik és támogatóik morális indíttatására, önkéntesek odaadó munkájára, mint húsz éve az akkori rendszerváltó pártok.

Csakhogy egy párt igazi próbatétele az, hogy miként él a hatalommal. Az LMP emberei első ízben a választási bizottságokban hozhattak döntéseket hatalmi pozícióból. Talán az első ilyen alkalom az volt, amikor a listavezető választókerületében, a budapesti 7. választókerületben a konkurens MDF jelöltjének nyilvántartásba vétele került napirendre. Az LMP delegáltja maga kérdőjelezte meg a jelölt ajánlószelvényeinek érvényességét. Az eltérő tintákra (!) hivatkozva 904 leadott cédulából 170-et kivett, melyekről a bizottság egyenként szavazott. Az LMP által delegált bizottsági tag végig nemmel szavazott. Mivel a Fidesz, a Jobbik és az MSZP delegáltja ebben az esetben többnyire nem szavazott vele, így „csak” 63 szelvényt érvénytelenítettek, ezért Debreczeni József jelölt lehetett.

Tekinthetnénk ezt helyi félrelépésnek. Ám ismét csak az LMP delegáltja volt az, aki az Országos Választási Bizottságban a fideszes tagokkal együtt nemmel szavazott arra, hogy az OVB feljelentést tegyen Kubatov Gábornak egy hangfelvételen elismert bűncselekményei miatt. Utána Schiffer András nyilatkozatban szorgalmazta az ügyek kivizsgálását, de ez csak beszéd: ahol az LMP a hatalom egy szeletének birtokában foglalt állást, ott szembeszegült a feltételezhető törvénysértés feltárásával, s a Fidesz mellé állt.

Amikor 1994 elején a médiaháború egyik csúcspontján a rádiós elbocsátások miatt az akkori ellenzéki pártok készültek közös fellépésre, a Fidesz kihúzódott abból. Logikus folytatása volt ez annak, ahogy az „elvált szülők gyereke” kerülte az állásfoglalást bizonyos érzékeny ügyekben az akkori nagy pártok között, s így tett akkor is, amikor a demokráciát, a sajtószabadságot fenyegető kormányzati fellépés ellen kellett volna együtt tiltakozni. Az akkori fideszes helyezkedésre emlékeztet, ahogy az LMP ebben az ügyben (is) viselkedik. Aki „szekértáborok harcának” minősíti a parlamenti demokrácia normáit 1998 és 2002 között kormányon, majd azóta ellenzékben következetesen félre tevő Fidesz és az ezeket a normákat számos kisiklás mellett is alapjában véve betartó MSZP és SZDSZ konfliktusát, az csak szavaiban elkötelezett a demokrácia mellett, tetteiben nem.

A jelöltek visszaléptetése ismét több a beszédnél, igazi hatalmi döntés. Tudjuk, minimális az esély arra, hogy a visszalépésekkel megakadályozható a Fidesz kétharmada, de több a nullánál. Hogy mihez kell a Fidesznek a kétharmad, azt az olyan felkészült politikusok,mint az LMP vezetői, pontosan tudják. Ha van demokratikus lelkiismeretük, akkor viszonozzák az MSZP egyoldalú lépését, visszavonják a többi harmadik helyen álló jelöltjüket, és felhívják támogatóikat: menjenek el szavazni a második fordulóban, és szavazzanak a Fidesz és a Jobbik jelöltjei ellen. El kell dönteniük: saját különállásuk minden módon való hangsúlyozása a fontosabb számukra, vagy a magyar demokrácia elemi érdeke. A magyar demokráciáról dönt minden egyes választó is, akinek még módja van a második fordulóban szavazni.

A szerző közgazdász

Marabu rajza