A támadás után egy ember a földön kúszik, hamarosan megjelenik egy autó, és mikor az autóhoz cipelik a sebesültet, a helikopterről megint tüzet nyitnak. Az autó ablakán át látszik, hogy két kisgyerek ül az anyósülésen, és néz ki az ablakon. A támadásban tucatnyi ember meghalt, köztük a Reuters két újságírója, a két kisgyerek pedig megsebesült.

Az USA még nem nagyon szólalt meg az ügyben, de annyit azért mondtak, hogy az incidenst annak idején kivizsgálták és mindent rendben találtak. Az eset igazi próbatétel lehet az Obama-adminisztráció számára. A külügyminiszter, illetve a Külügyminisztérium fő jogtanácsosa az elmúlt hónapokban több helyen is kinyilvánította, hogy az Obama-adminisztráció elkötelezett a nemzetközi jog mellett. Már az is szomorú, hogy ez önmagában hír, hiszen ez magától értetődő lenne, de hát a Bush-féle felfogás után már ennek is örülünk. Hillary Clinton azt is mondta, hogy a jog betartása erkölcsi fölénybe helyezi az Egyesült Államokat ellenségeivel szemben, akik viszont szisztematikusan megsértik a nemzetközi jogot. Ugyan az eset nem Obama elnöksége alatt történt, de a nemzetközi jog kötelezi az államokat, hogy eljárjanak az ilyen ügyekben. Kérdés, mit fognak most tenni: érdemben megvizsgálják az ügyet, ahogy a nemzetközi jog követeli, vagy egy legyintéssel elintézik, mint ahogy az első megnyilvánulásokból tűnik.

Az amerikai magyarázat egyébként az volt, hogy a támadást, már amennyire ők tudták, fegyveres csoport ellen hajtották végre, nem tudhatták, hogy újságírók is vannak ott, így a művelet jogszerű volt. Aki végignézte a videót, két dolgon lepődhetett meg leginkább. Egy: hogyan fordulhatott elő a mai technikával, hogy egy békésen viselkedő csoportot, köztük két, igaz, jelöletlen, újságírót ellenségesnek véltek. Kettő: miért is támadták meg a már láthatóan sérült és csak földön mászni képes sebesültet (az egyik újságírót), illetve az őt elszállítani kívánó autót, benne a két gyerekkel.

Az iraki helyzetre vonatkozó nemzetközi hadijog szerint csak akkor lehet valakit megtámadni, ha közvetlenül részt vesz a harcokban. Ugyan a „közvetlen” pontos jelentése máig szakértői vita tárgya, de az világos, hogy önmagában az a tény, hogy valaki ellenálló csoport tagja, nem jogosít fel a támadásra, őt csak elfogni lehet. Sőt, a közvetlenül részt nem vevő civilek és a sebesültek jogtalan támadása egyenesen háborús bűncselekmény az 1998-ban elfogadott Nemzetközi Büntetőbíróság statútuma szerint (amit az USA persze nem ratifikált).

Nem tudhatjuk, milyen információi voltak a katonáknak. Lehet, hogy a megtámadott csoport néhány tagja ellenséges tevékenységeket hajtott végre általában, de a támadás alatt nem viselkedtek ellenségesen, még ha fegyver volt is náluk. Azt pedig, hogy a vállra emelt kamerát mennyiben hihető gránátvetőnek nézni, döntsék el a szakemberek. A jog azt is mondja, hogy a felek kötelesek meggyőződni arról, nem védett személy-e a kiszemelt célpont. Ha nem biztosak ebben, nem szabad támadni. A történetben a támadás után mászni kezdő egyetlen túlélő megtámadása tűnik a legfelháborítóbbnak. Sebesülteket tilos támadni. Tehát irreleváns az amerikaiak fő érve, miszerint nem tudhatták, hogy újságírók is voltak ott. A felvételen ráadásul hallatszik is, hogy itt a katonák kicsit hezitálnak, sőt drukkolnak: vegyen elő fegyvert, hogy végre lőhessenek. E helyütt egyébként többszörösen is sántít a történet. Egyrészt látszik, hogy a sebesült nem akar fegyvert rántani, alig él, csak fedezéket keres, másrészt, ha elő is venne egy fegyvert, az sem lehetne veszélyes a helikopterekre, hiszen azok messze, akár 800 méterre vannak. A katonáknak, úgy tűnik, nem volt hihető indokuk feltételezni, hogy a sebesült támadni akar, tehát tudhatták, hogy az ő megtámadása tilos, sőt, segítséget kell neki nyújtani. Ugyanez a helyzet a segítségére siető autóval: ugyan elfogadhatjuk, hogy először nem lehetett tudni, hogy az autó milyen szándékkal jön, de amikor két ember a sebesültet cipelte az autóba, már látni lehetett.

Az Egyesült Államok többek között arra hivatkozva nem lett részese a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) statútumának, hogy ők minden ügyet kivizsgálnak, nincs szükség olyan nemzetközi testületre, mely esetleg politikai motivációk alapján tevékenykedne. Ez az eset simán az ICC elé kerülhetne, ha az USA csatlakozott volna a statútumához. Ha tehát a mostani adminisztráció nem akarja elődjének a nemzetközi jog semmibevételét mutató felfogását követni, mindent megtesz annak érdekében, hogy a világ megnyugodjék: ő érdemben eljár. Ennek természetesen a nyilvánosságra nem került esetekben is így kellene lennie, de pechükre pont egy olyan eset szivárgott ki, amit elég nehéz jogi szempontból védeni. Ha tehát a hatóságok most nem tudják hitelesen demonstrálni, hogy betartatják a jog előírásait, akkor kénytelen vagyunk megkérdezni, hogy mire volt az a nagy felhajtás a nemzetközi joggal.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi jogi tanszékének adjunktusa