Hogy valóban azokat az értékeket alakítja-e át mindennapi gyakorlattá, amelyekre a demokrácia épül, vagy épp ellenkezőleg. A közrendet, a biztonságot és az idekapcsolódó intézményrendszer működését tervező-alakító rendészetpolitika már ciklusok óta olyan képet mutat, mint az egyik kedvenc mesefigurám, Mekk mester által épített ház: hiányzik az alapja, huzat járja át, ajtaja, ablaka kidől-bedől. A sok-sok bajt és hibát a rendészettel foglalkozó politikusok mindig úgy igyekeztek megszüntetni, hogy egyre nagyobbra építették a rendészet házát, figyeltek a díszítésekre, de kifelejtették a kötőanyagot. Izgalmas kérdés, hogy az első fordulóban a parlamentbe jutott pártok akarnak-e, tudnak-e változtatni ezen a két évtizedes hagyományon!

Ha belenézünk a pártok programjaiba, akkor máris megállapíthatjuk: nem négy, csak három párttal kell foglalkoznunk, az LMP-nek ugyanis nincs rendészetpolitikája. Marad tehát a Fidesz, az MSZP és a Jobbik. Ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk a pártok elképzelései között, és összehasonlíthassuk a terveiket, állítsuk egymás mellé az általuk választott rendészetpolitikai értékeket és működési elveket.

A rendészetpolitikai értékek döntik el, milyen viszony jön létre a polgárok és a közhatalmi intézmények között; hogy a polgárok alárendelt vagy egyenrangú helyzetben lesznek-e. A működési elvek pedig az intézmények tevékenységmódját határozzák meg.

Az első meglepetés akkor ér minket, amikor kiderül, az MSZP semmit se tud a rendészet értékeiről, a Fidesz és a neonáci Jobbik pedig nagyon hasonlóakat mond. Mindketten abból indulnak ki, hogy az állam meggyengült, ezért a számukra legfontosabb érték, a rend elveszett. De vajon ugyanazt értik-e rend alatt?

A Fidesz szerint a rend biztonságot és igazságot ad, törvényeket alkot, védelmet garantál, és – milyen érdekes – új politikai értékrendet alakít ki. Úgy tűnik, a rend valamiféle cselekvő lény. Tekintsük csak azonosnak a rendet az erős állammal, és máris megoldódott a rejtély!

A Jobbiknak ez persze nem elég, szerinte csak akkor van rend, ha az állam elég erős különbséget tud tenni érdemesek és érdemtelenek, a „cigányok” és a „magyarok” között. Ez a rend egy negatív értékre, a megkülönböztetésre, egyszerűbben a rasszizmusra épül. Célja, hogy megszabadítsa az országot a „cigánybűnözéstől”. Ez a rendfelfogás azonban életképtelen olyasféle hazugságok nélkül, mint például: „egyes bűnözők származásuk okán menekülnek meg az igazságszolgáltatás elől”, vagy „a szociális helyzet felmentést ad a törvények tisztelete alól”. De talán ez a mondat a legszebb: „a rendőrség erőszakos »elcigányosítás« áldozatává válik”. A romák bizonyára olyan nagy, vagy még nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint a politikusok és a vállalkozók, ugye? Amiből az következik, hogy a nyomor és a kiszolgáltatottság hatalmassá tesz. Vagy mégse így lenne, és a pártok meg a „szakértőik” hazudnak, akik meg elhiszik, azok mind becsapják önmaguk?

Mindkét jobboldali párt vallásos hittel rajong az erőért. Erős Magyarországot, elrettentő rendőrséget, szörnyen erős, visszatartó büntetést és hasonlókat akarnak – pedig annyi pozitív jelző lenne az erő helyett! Ráadásul az erőnek eléggé sok a negatív konnotációja. A jobboldal úgy gondolja, csak ott van rend, ahol erő van, és ahol erő van, ott bizony rend lesz!

Ezek az értékek viszont az intézményekkel szemben alárendelt helyzetbe hozhatják a polgárokat, kiváltképp a romákat!

A második meglepetés akkor ér minket, amikor kiderül, az MSZP értékek megjelölése nélkül is képes működési elvekről beszélni és intézkedéseket tervezni. Ráadásul nem is választott rosszul, mert az ügyfélközpontúságban ott rejlik, persze alaposan elbújva, az egyik legfontosabb rendészeti érték, az együttműködés. Ebben a formájában azonban ez még nem igazán megfogható.

Mivel a Fidesz a rendet és az erőt választotta, azt kell megmondania, miként teremt rendet az erő. Az általa preferált erő szigorú és elrettentő, vagyis erőszakos, és szerintük ez az erőszak teremt majd rendet. Súlyos tévedés ez, amelyet mi, polgárok fogunk megszenvedni. Megdöbbentő, hogy a szelektív szolidaritás, azaz a megkülönböztetés, ami a neonáciknál alapérték, a Fidesznél működési elv. Ijesztő, amikor ez az embertelen elv kifordítja a törvény előtti egyenlőség értelmét, és eredeti jelentésével tökéletesen szemben álló tartalmat ad neki, miszerint: „senki sem állhat a törvények fölött” még akkor sem, ha „szociálisan hátrányos helyzetű választó” – írják. Ez az elv azt mondja, a rendőrökszámára szűkek a törvényi keretek, nagyobb mozgástérre van szükségük, és nem kell tisztelniük az „elkövetők” jogait. Nem gyanúsítottat írnak ám, dehogy, elkövetőt, mintha már ítéletet is hoztak volna!

A Jobbik a rasszizmusból igen logikusan jut el a szerinte legjobb működési elvhez, a zéró toleranciához, vagyis a szegényekkel és a kiszolgáltatottakkal szembeni teljes intoleranciához. Ma is jelen van ez, de csak mint deviancia. Ám ha majd működési elvvé válik, akkor már az lesz a bűn, ha valaki nem intoleráns, sőt ha nem kegyetlen. Ha ugyanis a mai magyar börtönöket valaki „kvázi wellnesslétesítményeknek” minősíti, vagy éppen a halálbüntetést szeretné visszaállítani, abban „tettre készen” várakozik a kegyetlenség.

Tegyük fel, hogy a programok azokat a gondolatokat tartalmazzák, amelyek a pártok számára a legfontosabbak. Ha ez tényleg így van, akkor semmi jóra nem számíthatunk. A legjobb esetben minden marad úgy, ahogyan eddig is volt, a legrosszabb esetben pedig…, de azt inkább ne képzeljük el. Reménykedjünk abban, hogy nem is gondolják ezt olyan komolyan.

A szerző szociológus, a Magyar Rendészettudományi Társaság Társadalomtudományi Tagozatának elnöke