Tudom, hogy aki öregszik, az mindig úgy érzi, hogy körülötte romlik a világ. De tényekkel tudom igazolni, hogy az elmúlt 10-15 évben ténylegesen szaporodtak a modortalan megnyilvánulások. A jólöltözött barbárok vállalhatóbbnak érzik azt, amiről valószínűleg korábban is meg voltak győződve, mert úgy érzik, hogy nézeteik „a konzervatív értékrend” részei. Így a jobboldali előretörés idején a barbárok elérkezettnek látják az időt, hogy támadóbban lépjenek fel. Pedig ezek a bugris megnyilvánulások legfeljebb annyira „konzervatívok”, mint mondjuk az uráli nyelvrokonság tagadása, sámándobok verése vagy egy sosem létezett Nagy-Magyarország kontúrjának bálványozása.

Az európai szóhasználatban a barbárság nem egyszerűen modortalanságot, hanem civilizálatlanságot is jelent, nem egyszerűen kulturálatlanságot, hanem magának a kultúrának a megtámadását. A mi kultúránk pedig a felvilágosodás és a reformkor óta nem más, mint a feudalizmust és a születési előjogokat eltörlő európai kultúra, az egyenlő emberi jogok európai kultúrája, még ha a hatalomban voltak is barbár, kultúraellenes közjátékok.

Aki ezt a kultúrát támadja, aki feudális értékeket sír vissza, az a barbarizmust képviseli.

Így Kiss László, az az alkotmánybíró, akit amúgy az egyik legliberálisabbnak tartanak, különvéleményt írt az élettársi kapcsolat anyakönyvi bejegyezhetőségéről szóló AB-határozathoz, és ebben megtámadja a különböző nemi orientációjúak azonos jogait. Így a Sólyom László megbízásából készült Szárny és teher című kiadvány szerzői, akik a magyar oktatásügy egyik legfontosabb problémájának azt tartják, hogy a diákoknak túl sok joguk van, a pedagógusoknak pedig túl kevés.

A barbárok „konzervativizmusa” azonban csak álruha. A homofób és az autoriter barbárok szeretnek úgy feltűnni, mint akik nem az európai tolerancia hagyománya ellen fordulnak, hanem valamilyen „eredeti”, „természetes” erkölcsöt képviselnek. Az idézett barbár alkotmánybíró például meg van róla győződve, hogy „eredetileg”, a természet szándéka szerint csak heteroszexualitás létezik. Nagy önbizalma arról tanúskodik, hogy ő tudni véli, mi a természet és az Örökkévaló célja a férfiakkal és a nőkkel. Ugyanezt fejtette ki 2008 júliusában Vida Gábor genetikus akadémikus (a Védegylet tagja), aki a homoszexualitást többek között „genetikai zsákutcának” minősítette. Barátja, Pálinkás József, az Akadémia elnöke és volt oktatási miniszter, nem volt hajlandó kommentálni Vida állításait. Viszont maradéktalan önbizalommal magyarázta az Inforádiónak adott interjújában, hogy kényszer alkalmazása nélkül nincs gyereknevelés. (Nem kötelezettségekről beszélt, vagyis arról, hogy kötelező iskolába járni, hanem határozottan kényszerítésről.)

A konzervativizmus nem feltétlenül barbárság. Sokféle értelmezése közül a magyar konzervatívok nyilván nem azt vallják magukénak, amelyik szerint a konzervatív ember royalista, a feudális előjogokat vagy akár csak a két világháború közötti viszonyokat kívánja visszaállítani, hanem azt, amelyik a radikális újítások ellenzésével jár. Ez azt jelenti, hogy a konzervatív a szerves fejlődésben hisz, nem pedig azt, hogy vakon követ bizonyos dogmákat, hogy a saját igazáról teljesen meg van győződve, az ilyet ugyanis – kultúrtörténeti műszóval – „rajongónak” nevezzük. A konzervativizmus fő ismérve az óvatosság, és az óvatosság gyökere éppen a kételkedés, nem pedig a vakhit. Egy konzervatív ellenezheti az egynemű élettársi kapcsolat jogi szabályozását, de csak akkor, ha azt radikális változtatásnak látja. Ha azért ellenzi, mert azt gondolja, hogy ismeri Isten szándékát, akkor nem konzervatív, hanem bolond.

A barbárságnak nemcsak az a lényege, hogy a mindenkori kultúra esszenciáját képező értékeket megkérdőjelezi, támadja, hanem az is, hogy ezt teljes magabiztossággal teszi. Nem tesz fel kérdéseket, nem kételkedik. Az értékeket tisztelők között is van olyan, aki nem kételkedik, vagyis nem gondolkodik. Az is veszélyes. De a barbárok között csak ilyen van. A barbár számára nincsenek kételyek vagy kérdések. Nem tesz fel kérdéseket a pedagógiáról nyilatkozó, kinyilatkoztató fizikus akadémikus sem, nem kérdezi, vajon a gyereknek és a társadalomnak jó e a kényszert alkalmazó nevelés, hogy mit mond erről a pedagógia tudománya – igazságának tudatában fordul szembe a sok évszázados tapasztalatokkal és elvekkel.

Nem egyszer hallottam már ezt a panaszt, hogy túl sok joguk van a gyerekeknek. Általában a testi fenyítés hívei szokták ezt hangoztatni. Hiányolják a fegyelmezési és a büntetési eszközök „szélesebb palettáját”. A Szárny és teher szerzői és Pálinkás akadémikus ugyanezt panaszolják. Ha nem említik is a testi fenyítést, nyilván a szigorúságtól várják a javulást – Pálinkás külön hangsúlyozza is a kényszer fontosságát.

Olyan kifejezéseket, mint „szerintem”, igazi barbár nem használ. Megkérdőjelezhetetlen igazságként jelent ki mindent, fi ttyet hányva mindarra, amit az európai kultúra elfogad, amit minden pedagógusképző intézményben tanítanak is. Vagyis azt, hogy a fegyelmezés és a büntetés kontraproduktív, gátolja a nevelési folyamatot, és csak sunyiságot lehet vele elérni. Sőt, ezt nemcsak a pedagógusok, de még az etológusok is tudják: állatokat is csak motiválással és jutalmazással érdemes nevelni.

Lehet, hogy más kultúrákban mások az elfogadott értékek. Az is lehet, hogy a kultúra változásával még változni fognak az uralkodó elvek. Nem kell feltétlen hittel viseltetni irántuk, kételkedhetünk és mindent megkérdőjelezhetünk. De aki ellenük fordul, ráadásul a saját igazában nem is kételkedve, az a legsötétebb barbarizmust képviseli, hiába ájtatoskodik közben.

A szerző nyelvész