A helyzet veszélyei nyilvánvalóak, de ne felejtsük el: nem véletlen, hogy az érvényes médiatörvény és a nem olyan régen (szerencsére) abortált törvénytervezet legrosszabb vonásai pártközi alkuk eredményei voltak. Tőlünk nyugatabbra a kormányok nem az ellenzéki pártokkal, hanem a szakmával tárgyalnak a megoldásokról, és, mert ilyen a demokrácia, figyelnek a közvélemény reagálásaira is.

Szerencsére még a mi aránylag kiforratlan demokráciánkban se igen teheti meg a politika, hogy tudomást sem vesz a közvélemény informáltabb csoportjai által helyeselt, alaposan átgondolt szakmai véleményekről. Ha vannak ilyenek. Orbán Viktor az m1-nek adott interjújában nemrég pont ezek hiányát panaszolta – jogosan. Úgy a szakmának, mint a minőségi sajtónak komoly adóssága van ezen a téren. Helyes lenne elkezdeni elemezni, milyen lehet a kívánatos közszolgálati modell.

Jóvátehetetlen hiba lenne megvárni, míg egy új kormány, vagy bizottság, előjön a javaslataival. Akkor ugyanis már nem arról fogunk vitatkozni, hogy mi lenne a legjobb megoldás, hanem arról, amit elénk terjesztettek, s olyan médiapolitikusok javaslatai ellen fogunk érvelni, akik már túl sokat invesztáltak az elképzeléseikbe ahhoz, hogy könnyen feladják őket.

Kezdjünk hozzá. A közpénzen működtetett közmédia létének akkor van értelme, ha műsorai kielégítik a társadalom demokratikus és kulturális szükségleteit. Ehhez biztosítani kell ezek elkészülését, s azt, hogy ezek el is jussanak a társadalom széles köreihez. Az első feladat a társadalmi megrendelés útján oldható meg. A társadalmi megrendelés, uniós terminológiában a remit, ma már kötelező része az európai szabályozásnak, melyhez bármely új médiatörvénynek alkalmazkodnia kell. Előírás, hogy legyen egy független bizottság, mely a műsorszóróval megköti a feladatokat és a finanszírozást részletesen rögzítő közszolgálati szerződést, s ellenőrzi annak megvalósulását. A célok meghatározása és a testület kinevezési rendje viszont az egyes országok magánügye.

Ezzel eljutottunk a talán legfontosabb kérdéshez: a törvényben lefektetett célok s a megvalósításukért felelős testületek szabályozásának és kiválasztási mechanizmusának az összefüggéseihez. Meggyőződésem, hogy, ezeknek a meg nem értése vagy figyelmen kívül hagyása, nem kevésbé felelős a közmédia bajaiért, mint a politikusok zsákmányszerző hajlama és a kétharmados kompromisszum-kényszer.

A következő példa jól illusztrálja ezt. A ’96-os médiatörvény is meghatározott olyan közszolgálati feladatokat, mint a széles körű, pontos, pártatlan tájékoztatás és a magyar kultúra „ápolása”, de annak eldöntését, hogy ezek miként valósuljanak meg, a médiumok elnökeire bízta. Az ismert eredménnyel. A törvény megalkotói fi gyelmen kívül hagyták, hogy nem elég például előírni a pártatlanságot, azt is meg kell határozni, hogy az egy műsoron vagy ugyanazzal a témával foglalkozó több műsoron belül, vagy a teljes műsorstruktúrában valósuljon meg, s az utóbbi esetben milyen időhatárokkal. A törvény arról sem rendelkezik, hogy a közszolgálati intézményi kultúra kialakítása végett a kuratóriumok felelőssége legyen biztosítani, hogy a menedzsment alkossa meg a releváns szabályzatot, működtessen a műsorok pártatlanságán őrködő belső ellenőrzést, és gondoskodjon a munkatársak ez irányú képzéséről. Ez utóbbihoz persze a kuratóriumi tagok kiválasztási rendjét is másképp kellett volna szabályozni.

A tanulság: nem elég a célokat előírni, a megvalósulást biztosítani képes mechanizmusokat is ki kell dolgozni. Evégett részletekbe menően szabályozni kell azon testületek munkáját is, melyek a törvényben elkerülhetetlenül csak általánosságban lefektetett célokat kibontják, konkrét elvárásokká formálják s megvalósulásukat ellenőrzik. És még ez sem garantálja, hogy a rendszer jól fog működni, ha a kiválasztási mechanizmus nem biztosítja, hogy a testület tagjai a közszolgálat iránt elkötelezett szakemberek legyenek.

A jelenlegi pártdelegálásos rendszer elvben arra szolgálna, hogy egyik politikai oldal se tudja az akaratát egyedül keresztülvinni, s így szakmai alapon legyenek kénytelenek kompromisszumot kötni. A gyakorlatban viszont azt eredményezi, hogy a döntés – már amikor sikerül dönteni –, nem a legjobb, hanem a szükséges feles vagy kétharmados többség számára még elfogadható megoldás lesz. Nem a politikai elkötelezettséggel van baj, hanem azzal, hogy ez felülírja a szakmai szempontokat. Szerintem az egyetlen megoldás erre egy pályázati rendszer, melynek fair működését egyfajta választási bizottság garantálja. Ha másként nem megy, a nagy nyugati közszolgálati adóktól meghívott tanácsadókkal.

Ha sikerül biztosítani a közszolgálati műsorok elkészülését, még el is kell őket juttatni az emberekhez. E téren ma a televízió jelenti a legnagyobb problémát. Az MTV és a Duna (hazai) nézettsége együttesen is csak tizenkét százalék körül van. Márpedig könnyebb egy – Európában szokványos – harminc százalék körüli közszolgálati televíziós részesedést megőrizni, mint azt tizenkettőről harmincra feltornázni. Ezért elkerülhetetlen megvizsgálni, miként tudna a kereskedelmi szféra részt venni a társadalom demokratikus és kulturális szükségleteinek a kielégítésében. Az eddigi teljesítményük e téren korántsem biztató, de úgy vélem, a céloknak az ő profiljuktól nem teljesen idegen meghatározásával, megfelelő ösztönzőkkel, a vállalt műsorok jellemzőinek és sugárzási idejének pontos leírásával s a felügyelet általi következetes betartatásával nem lenne lehetetlen erre megoldást találni. Ez segítene társadalmilag fontos tartalmakat eljuttatni azokhoz is, akiket a közszolgálat sohasem lesz képes elérni – de nem helyettesítheti a csak a közszolgálattól elvárható közösség- és nem profitorientált szemléletet.

A közmédia nagy lehetősége, hogy sokkal szélesebb és fiatalabb közönséghez jusson el: az internet. Ehhez viszont a legversenyképesebb információval, hang- és videoanyaggal kell rendelkeznie. Ezt a közszolgálati intézmények – az MTI-t is beleértve – együtt képesek lennének megvalósítani, s ezzel sokkal ütőképesebb szereplői lennének a médiapiacnak, mint a mostani, semmilyen módon együtt nem működő közszolgálati médiumok. De persze ezek nagyon különböző helyzetben levő intézmények, a morális, gazdasági és szakmai csőd szélén táncoló MTV-től a kiegyensúlyozottan gazdálkodó, hallgatottságát a szűkülő rádiós piacon is megőrző Magyar Rádióig. Megtörténhet, hogy egyszerű összevonásukkal a szinergiák helyett a káoszt szabadítjuk fel. Ezért hatástanulmányokon alapuló gondos megfontolást igényel, hogy az együttműködést milyen szerkezetben alakítsuk ki.

Abban biztos vagyok, hogy az új kormány – és az ország – akkor jár jól, ha olyan közmédiát alakít ki, mely hatékonyan tudja segíteni az érett demokráciákra jellemző politikai kultúra kialakulását. Van tehát miről és miért eszmét cserélni!

A szerző médiakutató