Természetesen nem azért, mert a Fidesz győzött. Még csak nem is azért, mert a két évtizedes pártszerkezet felbomlott, alapszereplők tűntek el és újak jelentek meg. Mindenesetre erős szimbólum, hogy a rendszerváltás két legfontosabb pártjának a története egy év különbséggel véget ért. Persze nem előzmények nélkül és végképp nem a külső körülmények hatására csupán. Mégis, bár közelről vizsgálva hosszan sorolhatók a hibák, a rossz döntések, a bizalom elvesztéséhez vezető belső okok, kicsit távolabbról nézve nem lehetett nem érzékelni, ahogy az új rendszerrel leginkább összekapcsolt (azzal megbélyegzett) két párt körül fokozatosan elfogyott a levegő. Aki a szükségszerűségben hisz, felmenti magát. Aki nem látja a külső hatásokat, vak. Biztosan nem volt előre eldöntve, hogy az MDF most esik el, az SZDSZ pedig tavaly, de mindkettő régóta az új rendszert elutasító ár ellenében úszott, s csak az volt a kérdés, mikor fulladnak bele olyan elvtelenségek és hiteltelenségek miatt, amelyeket más pártoknál is bőven találunk. A két pártra épített szövetséget már régen (a koalíciós szakítás után) létre kellett volna hozni, nem a kampány közepén az itt-ott megmaradt romokból. De a túlélés ésszerű stratégiája helyett itt is, ott is kapálóztak tovább, mint az a két ember, akiknek már a szájáig ér a mocsár, de csak azt figyeli, hogy mikor süllyed a másik még két centit.

Persze nem az SZDSZ és az MDF számít. Végül is csak az életünk volt sokunknak hosszú ideig, kinek ez, kinek az. Az új korszak legfontosabb jele, hogy a parlamentben nem lesz olyan párt, amely a rendszerváltás alapító eszméit, a piacgazdaság helyeslését, a folyamatos jogkiterjesztést, a liberális alkotmány (hatalmi ágak szétválasztása, jogállamiság, emberi méltóság stb.) védelmét egyszerre képviseli. Ezzel eddig is csak az SZDSZ mint a rendszer állagvédő pártja próbálkozott, de húsz év után nem lesz liberális párt a parlamentben. Ami nem baj, mondják sokan, és sorolják a példákat. Lehet, bár másról szól, ha Franciaországban nincs liberális párt, és másról, ha Fehéroroszországban. A liberalizmus képviselete az SZDSZ eltűnésével tavaly kettévált, a két örökös közül (MDF – gazdasági liberalizmus, LMP – emberi jogi liberalizmus) csak az egyik maradt életben.

Az LMP sikerének ezért minden liberális örülhet. Csak az kérdés, hogy ebből mennyi köszönhető a kifejezetten színvonalas roma integrációs vagy közoktatási programnak, és mennyi a rendszerkritikus romantikának. Az elmúlt választásokon mindig indultak olyan pártok is, amelyek a se nem jobb, se nem bal pozíció elfoglalásával és az elit bírálatával szereztek szavazatokat – és ami a legfontosabb: középről. Látható, hogy aki hitelesen tudja megjeleníteni a két nagy párttól való távolságtartását, eleve a bejutási küszöb környékére kerülhet. 2002-ben a Centrum Pártnak nem sikerült, most viszont az LMP ismételte meg azt, amit négy éve az MDF tett meg eredményesen. Az MDF kicsúszott ebből a pozícióból (miközben a Fidesz valódi ellenzékének szerepét nem tudta felvenni), s az elvesző szavazatoktól való félelem is jobban sújtotta a roszszabb induló helyzet miatt. Meg hát kínos volt... Valószínűleg ez döntött a mérsékelt szavazókért folytatott küzdelemben. És az ígéretek. Mert nemcsak jóléti ígéreteket lehet tenni egy választásban, hanem erkölcsieket is. Az LMP a politikai élet eddigi züllöttségével szembeni lázadásnak azt a vonulatát fejezi ki, amelyik nem a szélsőségek irányába mutat. Egyszerre change, yes, we can és tudjuk, merjük, tesszük. A legnagyobb veszély, ami leselkedik rá, hogy érzületpártból gyorsan csalódáspárt lesz, mert ami egy konzervatív politikusnál a szerető, az egy megújuláspártnál a legkisebb jele annak, hogy nem mások ők sem. Félő, hogy az LMP e tekintetben éppúgy túlígérte magát, mint osztogatásban a nagyok vagy elvszerűségben az SZDSZ hajdanán.

A magyarok a többpártrendszert, annak sajátosságai miatt (viták, nehézkes demokratikus eljárások), mondjuk úgy, nem kedvelték meg különösképp. Most éltek a lehetőséggel, és gondoskodtak arról, hogy, amennyire lehet, háttérbe szorítsák. Ezért az egy párt dominanciájára épülő új korszak tervezgetésével a Fidesz népi igényt elégít ki. A garanciális szabályok, a fékek és ellensúlyok rendszere még a liberális értelmiség egy része számára is merőben felesleges nehezékként tűnik fel (l. Babarczy Eszter újabb írásait). A közjogi rendszer egypárti átalakításában nem azért lát a most lezárult korszak néhány megmaradt híve veszélyt és nem lehetőséget, mert a Fidesz ez a párt, hanem azért, mert elvileg elutasítja, hogy egy közös játék (a demokrácia, a politikai verseny) alapszabályait az egyik szereplő a többi hozzájárulása nélkül módosítsa. Akkor is, ha a legliberálisabb változtatásokat akarja. (Csak egy példa: ha a kopogtatócédula gyűjtésének időszakát két héttel rövidítik, apró változás, ami miatt senki nem vonulna utcára, ám akkor alig marad esélyük a kisebb pártoknak. Ebben az esetben az LMP elindulni sem tudott volna. Nem biztos, hogy lesz ilyen szándék, bár tavaly a miniszterelnök-csere idején a Fidesz éppen ezt javasolta a gyorsított választás érdekében.)

Természetesen a rendszerrel szembeni lázadás mértékét a Jobbik hatalmas és egyben elszomorító sikere mutatja leginkább. (Közel annyi szavazatot kaptak,mint az SZDSZ fénykorában.) Szokás mondani, hogy csak a párt szélsőséges, a szavazók legfeljebb meg vannak vezetve. Ez így azonban túl könnyű lenne. A valóság az, hogy Magyarországon él közel egymillió ember, akiket a Jobbik rasszista szövege akkor sem riaszt el, ha egyébként a kétségbeesésük megalapozott. A rendszert eleve tagadó szélsőjobboldal, a düh pártja szintén népi igényre válaszol. A parlamentben nekik lesz hangjuk, nem a régi politikusaival újrakezdeni akaró szocialistáknak. Akiknek még azzal a dilemmával is meg kell küzdeniük, hogy az igazságig magát keresztülhallgató kormánypárt elvileg helyes, népszerűtlen javaslataival mit kezdjenek, és a volt miniszterelnök minden megnyilvánulása arra utal, hogy a visszavágás lehetőségét várja. Ideológia is gyártható hozzá: ha nem mi, demokraták leszünk demagógok, akkor a nácik erősödnek. (Itt jegyezném meg, hogy a Fidesz 2006-ban a 10 százalékos hiány idején javasolt azonnali radikális adócsökkentést, most pedig még ők sem várnak 7 százaléknál rosszabb mutatót. Az adócsökkentés mellett úgy érveltek, hogy az a növekedés eszköze, nem eredménye. Ha nem lesz adócsökkentés, a szocialisták követelik majd? Gázáremelés? Kórházbezárás?) Elkeserítő, hogy a szélsőjobb megítélését és mozgásterét sokáig az határozta meg, hogy a Fidesznek mi a napi taktikai érdeke. Az ágy közös volt, a párna nem, de az öntudatra ébredés után a „jó kormányzás” és a két pofon ígérete kevés.

Kormánypárt korlátlan hatalommal, közel 20 százalékos szélsőjobb, a rendszerváltó pártok eltűnése, liberális párt nélküli parlament. Az új rendszert leszavazták.

A szerző elemző