Orbán Viktor régóta meghirdetett és 1998-as kormányra lépése óta szívósan követett stratégiai célja a magyar társadalomba beágyazott, nyomasztó befolyású szocialisták bázisának összetörése volt. A „balliberálisok” értelmiségi köreinél, sajtóvilágánál, intézményeinél erősebb „saját világ” kiépítése a jobboldalon. Láthatjuk: ezt a célt elérték. Hálózatuk ellenzékben is valóságos hatalmat adott a Fidesz kezébe, a 2010-es fényes sikerrel pedig megnyílt az út a hatalomba.

A következő hónapok erősíthetik a jobboldal április 11-i mámorát. A baloldal, a liberálisok és a mérsékelt, polgári konzervatívok maradékai utolsó tartalékaikat próbálják újraszervezni, és levegőért kapkodnak. További súlyos csapások egész sorára számíthatnak azonban.

Sokan vélik úgy, hogy április 11-én határozottan elindultunk egy régóta körvonalazódó irányba. Szerintük végleg, hoszszú időre eldőlt, hogy most már egy új politikai rendszer kiépítése következik. Nem lesz gátja egy populista, paternalisztikus, neohorthysta kísérletnek, még ha ez egy újabb magyar vakvágány lesz is. A vasárnap teljes győzelmet aratók élni fognak a lehetőséggel, és nem lehet őket zavarba hozni. Legalábbis a tartalékok nélkül maradó, saját elitjét leváltani képtelen MSZP nem befolyásolhatja a továbbiakban az eseményeket – e vélemények szerint.

Arra számítok azonban, hogy ezzel a 2010-es döntéssel, bármilyen kemény, nem lesz vége ennek a testvérháborúnak. Végzetes számítási hiba egy hadvezér részéről azt remélni, hogy „legyőzhető” volna az az ellenség, akivel együtt kell berendezkednie ugyanabban az országban, egy élhető világban. A „másikMagyarország” gyászos állapotban van – de fel fog tápászkodni.

Félreértés ne essék, ez szerintem nem feltétlenül jó hír. Egy végeláthatatlan háborúba kényszerített népnek a tartós béke mindennél fontosabb lenne, annyira fontos, hogy szinte már mindegy is, milyen az a béke. Győzzön már végre valaki…

Ha jól mérem fel a jövőt, akkor az április 11-i hatalmas győzelemből a Fidesz-Magyarország elhibázott következtetést von le. Elhiszi, hogy Orbán Viktornak van igaza, és az „idegenszívűekkel” nincs alku, „nemzeti ügyekben” nem kell figyelni a magyar társadalom legyőzött, szétvert részére.

Soha ennyire biztosak nem voltak abban, hogy az „egész pályás letámadás”, a „haza nem lehet ellenzékben” filozófiáját kellett – és kell továbbra is – követni. Nincs mit változtatni a jó irányon – gondolják. Ha eddig nem számított az ellenségnek nyilvánított Magyarország, ezután még úgy se fog.

Április 11-i sorsából persze a baloldal is ugyanazt a végzetes következtetést vonja le, mint legyőzői: elhiszi, hogy Orbánnak igaza lett. Háborúban nem szabad „szégyenlősködni”. Ha harc, hát legyen harc… Megváltoztatja-e mindezt a háborús logikával tudatosan szakító Lehet Más a Politika sikere? Hiszen ők nyíltan meghirdették, hogy ők kilépnek az ördögi körből, és az a majdnem négyszázezer ember, aki mögéjük állt, ezt el is várja tőlük. Az LMP sikerét olykor összefüggésbe hozzák azzal is, hogy a szocialista párt elitjét belföldön és külföldön is „befolyásos körök” leírták. Ha így van, április 11-e után az LMP tiszta lappal induló és tehetségét máris bizonyító új csapata bizonyára komoly támogatásra számíthat. Az ilyenkor emlegetett „befolyásos körök” sem garantálhatják azonban a kísérlet sikerét. Aki itt élte át a rendszerváltás utáni évtizedeket, az LMP kapcsán joggal gondolhat a hajdani Fidesz sorsára. A népi-urbánus vitából kilépő, önmagukat eleinte „elvált szülők gyermekeiként” meghatározó politikai erő, amely üde színfoltja és reménysége volt a magyar közéletnek, saját tapasztalatai alapján tanulta meg, hogy mégiscsak ki kell választania valamelyik tábort és felvállalni a háborús szerepet, ha nem akarnak megsemmisülni. Indokoltnak érzem az óvatosságot azzal kapcsolatban, hogy az LMP valóban azt az alapvető változást hozza-e el, amit célul tűzött ki.

Attól tartok tehát, hogy négy, nyolc és ki tudja, hány év múlva is ugyanitt tartunk majd. Vívjuk a háborúnkat, és valamelyik fél bizonyára akkor is azt fogja képzelni, a végső győzelem küszöbén áll. A „balliberális” oldal erőre kap és képes lesz visszavágni. A Fidesz persze, ha később vereségeket könyvelne is el, újra feláll, és így tovább.

Szinte szégyellem közbevetni, de –sok korábbi figyelmeztetéshez csatlakozva megismétlem – lehetett volna, illetve lehetne másképp is. Az igazi változáshoz azoknak kell szembenézni a helyzettel és elhatározni a fordulatot, akik a szembenállás főszereplői. Jobb- és baloldal vegyíthetné a versengést az együttműködéssel. Bölcsebb népek el sem kezdik a másik megsemmisítésére irányuló háborút – de a kevésbé bölcsek számára is eljön a pillanat, amikor megértik: abba kell hagyni, mert senki sem győzhet, de mindenki együtt megy tönkre.

Történelmi analógiával zárom jegyzetemet. Legalább 12 éve gyötörjük egymást – ha az egyszerűség kedvéért 1998-ig vezetjük vissza a mai helyzetet. Ennyi idő már a történelemkönyvek lapjain is említésre méltó. Mégis, mit tudunk 1526, a mohácsi vész utáni tizenkét sötét évről? Mi dőlt el a vész után 12 évvel, 1538-ban? A mohácsi sokk után Zápolya és Ferdinánd esett egymásnak, és a magyarok szépen felsorakoztak valamelyik oldalon. Ugye ismerős ez a helyzet, magyarok? Tizenkét éves, váltakozó sikerű küzdelem után most éppen a „zápolyisták” érezhetik úgy, hogy eljött a végső győzelem. Azt hiszik, ez a harc volt a végső, pedig dehogy.

A török közben a nyakunkon.Már egész megyéket pusztít, komoly ellenállás nélkül. (Igaz, mint minden történelmi analógia, ez is sántít. A Magyar Királyságnak az akkori elitnél sokkal színvonalasabb vezetőkkel sem lett volna esélye a sikeres ellenállásra. A gyors és teljes önfelszámolással a mi mai „törökjeink” – az idén taroló jobbikosok (elődei már a ’98-as parlamentben frakciót alakítva bejelentkeztek) – az értelmetlen belháború közben, a legutóbbi években erősödtek meg igazán. (Akkoriban Nándorfehérvár felől váltunk védtelenné – manapság mintha dél- és észak-keleten estek volna el egész régióink.) Belháborúnk azonban zavartalanul folyik tovább. Három év múlva Buda vára kardcsapás nélkül elesik…

A szerző újságíró