„…létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely … a nemzeti ügyeket megfogalmazza…” Orbán Viktor, Kötcse, 2009

Megtörtént, aminek meg kellett történnie: Magyarország jobboldala (52,8 + 16,7 = 69,5 százalék) magára talált. Az igazi többséget mindig is ők alkották, de ezt elrejtette a valóság. Ők alkotják azt a „centrális erőteret”, ahol egyetlen politikai oldalnak lesz csak igazán szava, egyetlen tekintély létezik csak, és amely (ezúttal nem „internacionalista”, „népi”, hanem 1945 után megint) „nemzeti”, „magyar”. Mintha minden más felfogás képviselője nem volna ugyancsak nemzeti és magyar. Az eredmény elsöprő volta már jóval a két évvel ezelőtti népszavazás előtt nyilvánvaló volt, csak az nem látta, aki nem akarta látni.

Az a jobboldali Magyarország, amely 1945-ben alámerült, amelynek nyelve és jelképei akkor befagytak, mára életre kelt. Populista többsége a Fidesz-vezér mögött sorakozik fel; csak tekintélyt, csak rendet, csak gondoskodást vár (és szabadságból csak a sajátját igényli). A demagógiára még fogékonyabb kisebb része (16,7 százalék) az előbbieken túlmenően a Jobbik által képviselt neonyilas eszmékben is a nemzeti üdvözülés zálogát látja. A két tábor között nincs éles határ, a Jobbik tartalékai időzített bombaként ott rejlenek a Fidesz szavazói között.

Ezzel a teljes jobboldallal ma senki sem mérkőzhet meg érdemben. Csak látszat, hogy az ország bajai, a balliberális koalíció alkalmatlansága, korrupciói miatt nőtt meg a jobbra szavazók tábora. A jobbra szavazás önmagában egyáltalán nem volna baj, miként a balra szavazás sem: csak éppen milyen jobb- és baloldalra! A két ellentétes szemléletű politikai elit és hátországának mai állapota nem magyarázható pusztán hibás politikai gyakorlatokból, nyomorúságos gazdasági és társadalmi helyzetekből. „Mélységes mély a múltnak kútja” (Thomas Mann), van kulturális meghatározottság.

A baloldali elit jelentős része a Kádár korból átmentett utódpárt révén foglya maradt kapcsolati tőkéjének, korrupciós mechanizmusainak, de főleg elsatnyult önvédelmi képességeinek: a baloldaliság évtizedeken keresztül állami (diktatórikus) védelemben részesült. A baloldal, együtt az 1989 után megjelenő magyar jobboldaltól nyomban megrettent liberális elittel, politikai csődhelyzetbe vezette bele saját magát. Az 1945-ös hibernáltságából fokozatosan feltámadó, az orbáni vezérkultuszt ápoló magyar jobboldalnak ugyan kapóra jöttek ezek a retardált ellenfelek, de öntörvényű kibontakozása történelmi örökségéből következett. A baloldaliak meg a liberálisok együtt sem tudtak ellenszert találni arra, amivé a magyar jobboldal saját feldolgozatlanul maradt öröksége következtében mára vált. Ez az állapot a jobboldaliak számára is kétségbeejtő, noha még nem fogják fel.

A mindegyik oldalt egyformán érintő politikai csőd annak amákonyos, öntévesztő kiegyezésnek a következménye, amelynek jegyében a rendszerváltás lezajlott. A magyar társadalom, hasonlóan az 1867-es kiegyezéshez, olyannyira foglya a „realitásoknak” s ezzel saját gyávaságának, hogy képtelen felismerni: amit nem intéz el idejekorán, annak elintézése később csak politikai katasztrófa árán lehetséges. Mivel egyértelmű megoldási kísérletei (felkelései és forradalmai) évszázadokon keresztül ismétlődő vereségekhez vezettek, akkor sem volt már képes megalkuvásmentes megoldásokra törekedni, amikor ez kevésbé lett volna kockázatos.

1867-ben vereséget szenvedni az osztrák uralommal és a nemzetiségekkel szemben kisebb árat követelt volna, mint 1918 után osztrák–német szövetségben teljes vereséget szenvedni az egész nyugati világtól és a környező nemzetállamoktól. 1989-ben megtagadni a tárgyalást a pártállammal és végül elsöpörni az egész pártállami politikai örökséget besúgóival, az átmentésben tevékeny politikusaival meg utódpártjával együtt mára teljesen más politikai térképet eredményezett volna. A magyar baloldal gyengesége rögtön megmutatkozott volna, mert nem rejthette volna el a nagynak látszó túlélő volt állampárt. De a pocsék pártállami örökségtől nyomban megszabadult, magát újjászervezni kénytelen baloldal legalább hiteles és innovatív marad, s főleg –nem használódik el a kormányzásban.

Minden ár, amit ezért 1989-ben meg kellett volna fizetni, kisebb lett volna annál, melynek megfizetésére a következő évtizedekben kerül majd sor. A magyar jobboldalnak mostantól nem a hitelét vesztett baloldal az ellenfele, hanem az a Jobbik, mely a veszett nyilas örökségnek a képviselője. A zsidózók, a fegyveres pártszolgálat, a legostobább turáni-szittya mítoszok pogányságának a pártja.

Amin nem lett túl az ország 1989-ben, azon kell 2010-et követően túlesnie. Na, nem egy csapásra: igazán csak most kezdődik el a feladat, hogy meg kell birkózni a magyar történelem kísérteteivel.

Mára ugyanis helyreállt a politikai térképen az a pártstruktúra, amely 1939-ben jellemezte az országot, s amelynek éltető lelki hordozói 1945 után visszahúzódtak a magánéletekbe. A nagy jobboldali gyűjtőpártot 1939-ban Magyar Élet Pártjának hívták. Ez a párt olyan „centrális politikai erőtérben” kormányzott, mely egykor megakadályozta a nyugat-európai típusú demokrácia maradéktalan érvényesülését (valami demokrácia persze akkor is volt, és most is marad), és háborúba, majd a nyilasok vezetésével katasztrófába sodorta az országot. Ma a tervezett „centrális erőtér” pártja a Fidesz, amely vezére szavaival „…a maga természetességével” képviseli a nemzeti ügyeket. A magyar jobboldali történelmi hagyomány leghitványabb gondolata ez.

Nagy ellenzéki párt a két világháború között a lényegében nyílt választási rendszer következtében 1939-ig nem létezett. 1939-ben azonban első alkalommal mindenütt titkosan lehetett szavazni. S noha a nyilasokra 1939-ben a jobboldali kormánypárt részéről legalább olyan, eszközeiben nem válogató nyomás nehezedett, mint ma a Fidesz részéről a Jobbikra, a Nyilaskeresztes Párt országosan 25-30 százalékot kapott.Ma a Jobbik a Fidesz vészterhes ellenzéke, egyben az egész nemzet veszedelme.

Magyarországon mától a populista, rejtetten a vezérelvet valló, nemzetező jobboldali gyűjtő- és kormánypárt kezdi meg küzdelmét a magyar szélsőjobbal és neonyilassággal. Megtévesztés az utóbbiakat csak radikálisnak nevezni! „Radikális” a polgári demokrácia nyelvén az, aki a jelentős változásokra irányuló követeléseit kizárólag demokratikus keretek között értelmezi. Se a tekintélyelv, se a paternalizmus, se az egypártrendszer (a „centrális erőtér”), se a zsidózás és cigányozás, se a vezérkultusz, se a nemzetezés nem férnek bele az euroatlanti pluralista demokrácia eszméjébe. Aki minderről nem akar tudomást venni, aki mindezt igenli, akit mindez nem zavar, nem demokrata, hanem Kádár-, Horthy-, Orbán- és egyéb hívő. Politikai analfabéta vagy öncsaló vagy szörnyeteg.

Akár bedarálja idővel a populista Fidesz a szélsőjobboldali Jobbikot, akár mindvégig késhegyigmenő küzdelmet fog vele folytatni, akár lábon vásárolja meg a neonyilas „elitet” – az orbáni politika lényegében nem fog változni. Akár lenyomja (ha a Jobbik ellenében le tudja nyomni) a lakosság torkán a Fidesz az egészségügy, a nyugdíjügy, az adóügy, a közigazgatás stb. egyre vészesebben hiányzó reformjait, akár nem, ez a politikai lényegen ugyancsak nem fog változtatni.

Mert a lényeg az egypárti, „centrális demokrácia” kialakítása lesz. A vezér nem beszél a levegőbe, szavai a politikai lelkületéből következnek, és hívei lelkülete összhangban van ezzel. Mindegy, hogy hány hetente fog ülésezni a parlament, hány évre fog vonatkozni a költségvetés és hasonlók: a ma még létező (de már kisebbségben levő) független politikai lapokat és adókat a kényszerű megszűnés fenyegeti, a választókerületeket úgy szabják át, hogy az a jobboldalnak kedvezzen, nemcsak az ügyészségen, hanem az államhatalom többi szervében is megkezdődik a fideszes birtokbavétel, az ellenzéki pártok működése egyre nagyobb akadályokba fog ütközni, a tömegkommunikációs csatornákból csak az állampárt szócsövei fognak harsogni. És ha a maradék MSZP önfeladó módon, haszonlesésből a Fidesszel szövetkezik a Jobbik ellen, akkor könnyen a bedaráltak sorsára juthat.

Kétségtelen, hogy az MSZP-nek a Fideszt támogatnia kell majd az esetleges reformok végrehajtásában, mert megvalósulásuk egész Magyarország érdeke. De arról a baloldali ellenzék nem tehet majd, hogy az orbáni Fidesz ott vergődik majd az ígéretei és a valóság között, és nem is tud ennek feloldásában segíteni a reformok esetleges támogatásán kívül. Ez a vergődés ugyanis a magyar jobboldal sorsa, és emiatt a jobboldal miatt majd egész Magyarország is vergődni lesz kénytelen. Ezen a helyzeten igazán csakis és egyedül a magyar jobboldal képes változtatni. Mert csak neki van hozzá ereje. A magyar jobboldaliaknak rettenetesen nehezen fog menni, hogy borzalmas szellemeiket idővel (és visszaesésekkel) egyszer majd eltakarítsák az útból. De csak ez teszi lehetővé, hogy közeledjenek a demokratikus, az euroatlanti eszményekhez.

A Fidesz szavazóinak egy része az 1989-es felszabadulás előtt a Kádár-rendszerrel volt megelégedve, utána a posztkádárista gondoskodásban bízva egy ideig a szocialistákra szavazott. Miután reményei nem tűntek beválthatóknak, legkésőbb az egészségügyi reform népszavazáson végrehajtott össztársadalmi kivégzése után a jobboldal karjába dőlve talált otthonra. Újjászületett a jobb- és szélsőjobb együttes történelmi többsége. Az önmagára ébredt többség lényegesen lassabban fog kiábrándulni az elitjéből, mert igencsak a sajátjának érzi ezt az elitet és az általa használt megtévesztő nyelvet: mélyebben, mint bármilyen baloldali vagy liberális nyelvet. Mindezek miatt a Fidesz vezére és elitje sokkal többet engedhet meg magának. Még az is lehet, hogy a reformokra is futja majd. Olyanokra, melyek egy féldemokratikus, centrális erőterű, afféle „putyini” Magyarországon valósulnak majd meg. Ahogy a pártállamot, úgy ezt is ki lehet majd bírni.

A szerző író