Mi a történetírás értelme?
Az emlékezet leginkább rákos daganathoz hasonló, hiszen folyamatosan burjánzik és növekszik, eredeti – létfenntartási – funkcióját vesztve terjeszkedik, a kelleténél kevesebbet ürítve ki és többet feldolgozva s tárolva mindabból, ami belé kerül. Ez a furcsa – szellemi anyagcsere-betegség okozta – tumor természeténél fogva és abból fakadóan folyamatosan oly hatalmasra duzzadt, hogy nemcsak az egyén, a közösség, hanem az egyének és a közösségek előző generációi által megélt tapasztalatokat is lassanként képessé vált tárolni. Véleményem szerint ez a funkcióját tévesztett memória és elburjánzó emléktömeg tette az embert emberré.
A kommunikációra szolgáló jelrendszer, vagyis a nyelv és ez az emlékezet egymást támogatva és egymásból jöhetett csak létre: egyik sem születhetett volna meg, s egyik sem létezhet a másik nélkül. A megnövelt egyéni emlékezeteknek ugyanis létszükségletük volt, hogy más emlékezetekkel léphessenek kapcsolatba, így egyik a másikát megtermékenyíthesse, ekképpen új emlékeket foganhassanak, és létrehozzák a kollektív emlékezetet. Másrészt viszont a nyelvnek is szüksége volt az emlékezetek folytonos gazdagodására, mert ez volt élettere, és az elem, amelyben létezhetett és gyarapodhatott. Úgy képzelem tehát, hogy egy szép napon, vagy inkább szép napok végtelen során át, véletlenül – más szóval átláthatatlanul sok ok által meghatározottan – létrejött a nyelv és az egyénen túlmutató emlékezet szent kettős lénye, s azon túl nem volt többé, ami a terjeszkedését megállíthatta volna.
Kezdetben a növekvő emlékezetnek a beszéd volt a létformája. A kezdetleges társadalmakban a szent, a Beszélő a Múlt inkarnációjaként fejben, szó szerint emlékezetében tartotta a közösség sok-sok egyéniből fölépített közös tudását és emlékeit. Indiában ma is akadnak olyan bráhminok, akik a Védákat és az ősi eposzokat, a Mahábháratát és a Rámájánát nemcsak oda, de vissza is képesek elmondani.Mivel azonban nem volt mindenki született emlékezetzseni, a memória megtámogatására, segítésére már igen korán kialakultak azok a mnemotechnikák, amelyek egy-egy hosszabb szöveg elmondását ritmikával, azaz formai és tartalmi ismétlődésekkel vagy épp „képekkel és helyekkel” (locis et imaginibus) segítették. Az utóbbi – Cicero által a De oratoréban ismertetett – módszer esetében a beszélő körbe jár a megtanulandó beszéd hallgatása közben, és egy-egy új tartalmi egységet valamilyen környezetében lévő tárgyhoz, képhez, helyhez köt. Mikor aztán meg kell ismételnie a szöveget, újra körbemegy ugyanazon az úton, és a képekről és a helyekről eszébe jutnak az egyes szövegegységek. Képek és helyek helyett lehet esetleg mozdulatokat vagy zenét is használni, ahogyan azt később bizonyos szertartások esetén tették és teszik ma is. (Megfigyeltem, hogy, különösen idős emberek és politikusok esetében a hasonló helyzetek hasonló szövegpanelokat szoktak kiváltani.) Az első fajta mnemotechnika szülte a költészetet és a drámát, a második fajta pedig az írást.
Az írás ugyanis valószínűleg olyképpen alakulhatott ki, hogy a járás helyett a szövegmemorizáló egy helyben ült, és a „képeket és a helyeket” csak a porba vésett vonalakkal, rajzokkal helyettesítette. Ha aztán újból végigtekintett – vagyis képzeletben végigjárt – a vonalain, képein, fel tudta idézni a mondandóit. Idő múltán egyes rajzok és vonalak nyilván bizonyos meghatározott fogalmakhoz, esetleg hangsorokhoz, később bizonyos kultúrákban hangokhoz kezdtek kötődni. Így jött létre tehát – mutatós elméletünk szerint – az írás, amely a memória újfajta kitágítását tette lehetővé. Míg ugyanis a beszédemlékezet és maga a beszélgetés is helyhez, időhöz és közvetlen kontaktushoz kötött, az írás téren és időn egyaránt könnyedén átugorhatott, térben-időben kellőképpen elrejtőzhetett, és újra előbukkanhatott tetszése szerint.
Az írás az emlékek birodalmának hihetetlen terjeszkedését tette lehetővé: ennek eredményeképp pedig az emlékezet hatalma alá hajthatta, lassanként tudássá, technikává, erővé és energiává alakulva átalakíthatta az egész világot. Hiszen ne legyen illúziónk: mai világunk semmi egyéb, mint egy hatalmas, kollektív emlékezet szüleménye és testet öltött álma vagy rémálma – a tény nem, de az ítélet tetszésünk szerinti.
A kollektív emlékezet történetében a következő sorsfordító esemény az európai reneszánsz volt. A reneszánsz szellem és különösen a belőle sarjadt humanizmus az emlékezetet, tehát a múltat, pontosabban annak egy szakaszát tartotta mintaképének, és a múlt értékrendjét és nyelvét igyekezett rekonstruálni és használni, vagyis kialakította az emlékezet kultuszát, vallását. A humanisták szent nyelv-, beszéd- és múltimádata, vagyis emlékezetvallása teremtette meg azt a múltszemléletet, amelyre sehol másutt a világban nem volt és nincs példa. Ez a szemlélet a múltat önmagában, vagyis csak azért, mert régi, tekinti szentnek. Ez a különös hit teremtette az emlékezet templomait, a könyvtárakat, a levéltárakat, a múzeumokat, a gyűjteményeket, de ebből sarjadt a modern művészet, tudomány s köztük, tán elsőnek, a par excellence az emlékezet, a történettudomány is. (Az ókori és középkori történeti munkák a múltat is jelennek tekintették, nem emlékeztek rá, hanem szemlélték csupán, példatárként, igazolásként használták, vagy éppen vitáztak vele, ahogy az más kultúrák történészeinek írásaiban ma is gyakran felfedezhető.) A reneszánsznak és a humanizmusnak köszönhetjük európai kultúránk történeti és emlékező jellegét, és ennek eredményeképpen a múlttal való szembeszegülésre, vagyis a fejlődésre, a változásra való erős hajlamát is.
Láthattuk, hogy – legalábbis a mi mesénk szerint – az embert emlékezete tette emberré, európai kultúránkat pedig történeti, azaz a múlton alapuló kultúrává, amiből az is következik, hogy – legalábbis számunkra – annál méltóbb valaki az ember névre, minél több az emléke, minél több régi tapasztalatot képes emlékezetében tárolni, s annál emberibb szemünkben egy társadalom, minél nagyobb helyet foglal el tudatában a múlt a jelennel és a jövő álmaival és félelmeivel szemben. (Megjegyzem, a jövő képe sem egyéb meghosszabbított emlékezetnél vagy továbbgondolt múltnál.)
Minden embernek és minden társadalomnak arra kell tehát törekednie, hogy minél több közös emlékre emlékezzék. Mert ugyan milyen véleménnyel lennénk arról, aki nem tudja, honnan jött, mi a szülei, nagyszülei neve, mi volt a sorsuk; aki nincs tisztában származásával, és nem emlékszik közössége szent meséire? Vajon nem tekintjük-e az ilyen ember szellemét fogyatékosnak, őt magát pedig szánni valónak? Miért lennénk hát elnézőbbek az olyan társadalommal szemben, amely nem ismeri önnön múltját, mit sem törődik az elődei által fölhalmozott óriási tapasztalattal, a múlt hegységének csak vékonyka héját ismeri, a jelen gyöpén legelészik, míg a fű gyökeréről, a talajról, a talaj alatti hegyről, a hegy gyomrában rejlő aranyról vagy a föld mélyén fortyogó, kitörni készülő láváról mit se tud?
A történelem ismerete tehát csak látszólag fölösleges. Látszólag lehetséges házat építeni, földet művelni, számítógépet, bombát gyártani, enni vagy szeretkezni nélküle, ám emberré válni és emberként, különösen európai emberként élni kollektív emlékezet nélkül nem lehet és nem is lehetett soha.
Az állatok sorából az emlékezet emelte ki az embert egykor, s az a gyanúm, hogy ma is ez tartja életben. Másfelől azt is látnunk kell, hogy az elhanyagolt, elutasított, szemétdombra vetett vagy gépekre testált emlékezet szörnyű bosszút állhat rajtunk: visszasüllyeszthet bennünket oda, ahonnan jöttünk, a sötétség, a félelem és a mindennapi túlélésért folyó ádáz küzdelem magányos, állati világába. És nem a jövőben, hiszen a múlt tudatával együtt a jövő is megszűnik majd, hanem létünk egyetlen ekkori idejében a „most”-ban. Azaz MOST.
A szerző történész, költő
