Rohadt nagy csend
Elárulom az újszülött, tehát az internet tempójához szokott olvasóknak, hogy ez a cikk, noha szombaton, tehát kampánycsend idején kerül a szeme elé, valójában még pénteken íródott, amikor viszont még nincs kampánycsend, s az ember szabadnak, szókimondónak érezheti magát, s úgy kell visszafognia a tollát, nehogy másnap kampánycsendet sértsen.
Mert azt mondani se kell, hogy mi sem áll távolabb az újságírótól, mint hogy a kampánycsend napján a legkisebb mértékben is befolyásolja az olvasó szuverén választói akaratát, arról nem is szólva, hogy étellelitallal szolgáljon neki, netán csoportosan szállítsa őket a szavazókörbe, következésképpen csakis olyan témáról akarna ő cikket írni, amelyre a pártok, hogy úgy mondjam, még nem tették rá a kezüket, ám azért valamiképpen mégis az életről szól.
Van ilyen téma?
Négy évvel ezelőtt még volt. Akkor a koldusokról írtam, mert igen egyszerű volt a tényállás: a koldusokkal egyetlen párt se foglalkozott, ez a szó nem szerepelt egyetlen programban, kortesbeszédben sem, igaz, nem is hiányzott senkinek, mert a koldusok sorsa még az együttérzéséről s főleg önfeláldozásáról messzi földön híres magyar társadalmat se izgatja különösebben. Mára ennek vége.
A héten olvastam a világhálón, hogy Kaposvár városa mekkora változáson ment át az elmúlt négy évben, példának okáért a koldusokat már kitakarították a belvárosból, nem rontják a városképet. Mármost a dicsőség nyilván a képviselőtestületé, amely viszont pártokból áll össze, ergo ha én a koldusokról írok, pártpolitizálok a kampánycsend szent napján, s akkor életem végéig kísér a társadalom mély megvetése, azt pedig nem élném túl.
Más téma viszont nincs, focitól a méhészeten át a színházi életig és a genetikáig minden politika. Volna még a család, hogy a fiam például iskolás, és micsoda dolgok történnek vele az iskolában, de már az iskola se jó, mert legújabban már óraadó pártelnök tart osztályfőnöki foglalkozást, igaz, egyelőre csak egyházi iskolában.
Viszont olvasom, hogy egyházi vezetők határozottan cáfolják papjaik és intézményeik részvételét a napi politikában, pláne a választási kampányban, sőt soha egyetlen szóval sem agitáltak ez vagy az mellett, pláne ellene, az ég szakadjon rá, aki ilyet mond.
Ez jó. Mármint az egyház mint téma. Főleg az én egyházam, a római katolikus, amelyik kétséget kizáróan választáson és politikán felül áll, s amelynek egyébként a koldusokhoz sincsen köze már hosszú évek óta, nyilván mert még majd rájuk fognák, hogy politizálnak. Hanem egyéb vonatkozásban indokolatlan részükről a csend.
A világ hosszú hónapok óta hangos a katolikus papok pedofilügyeitől, s most már nem csupán ír püspökök indulnak végeláthatatlan sorban Őszentségéhez raportra, hanem szinte az egész katolikus Európa, a nyugati sajtó szerint maga Őszentsége is cinkos, a helyzet tehát tarthatatlan, a mi egyházunk pedig hallgat. Holott csak a térképre kellene nézni: Magyarország harapófogóba van véve: körbevesz bennünket a bűn, az erkölcsi fertő, köröttünk megannyi Szodoma és Gomora, egyedül a mi klérusunk áll tisztán és bűntelenül az Úr égboltja alatt, bíborostól a papnövendékig kizárólag nálunk álltak ellent a Sátán kísértésének; Puskás Öcsi óta végre egy alkalom, hogy a világ elé álljunk nem leplezett büszkeséggel, tessék, itt vagyunk: maga a csoda, vagy korszerűbben szólva: csakugyan bokréta Isten kalapján. Még akkor is indokolatlan ez a mély hallgatás, ha tudjuk, hogy egyházunk közismert erénye az erkölcsösségen és politikamentességen túl a szerénység, a diszkrét visszahúzódás. Ám ezt részletezni már kampánysértés volna.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa