Mozartból, Gaudíból, Van Goghból simán megél egy-egy város, ország. És egyszer talán mi is így leszünk majd Máraival, Csontváryval vagy Bartókkal. Úgy adnak el ők a világnak minket, ahogy mindig is szerettük volna: kreatív, okos, az értékeket szerető és művelő emberekként. Magyarokként.

Szerintem egyszer ilyen lesz Esterházy is. Japánok kattintgatnak majd hálásan a hálószobájában, és érdeklődve hajolnak az íróasztala fölé a spanyolok. Híres hajtincseiből a mexikói kékharisnyák csórnak majd el egy-egy szálat, hogy otthon, Guadalajarában büszkén mutogassák. Akkor talán már nem fogunk arról vitatkozni, hogy vajon megérdemelte-e Kertész Imre a Nobel-díjat, hanem eljutunk végre arra a felismerésre, hogy az effajta kitüntetés az egész magyar irodalomra kiragyog. (Ha ebben nem tudunk megegyezni, miért lenne bármi másban nemzeti konszenzus?)

Most még viszont csak a lopásnál tartunk: fáradhatatlanul vitatjuk, szabad-e a mások szövegét saját művébe emelnie az írónak. Időről időre felköhögjük ezt az emészthetetlen falatot, és vele az agyafúrt összeesküvés-elméleteket, hiszen valamivel mégiscsak magyarázni kell, hogy miért mindig csak „ezek” kapnak díjakat, dicsőséget, aranykoszorút. Miért ők lesznek halhatatlanok, és miért nem azok, akik megküzdenek minden mondatért, a hazáért, az elvárt szépségért?

Azt hiszem, lélekben egy kicsit még mindig Ocskay brigadéros népe vagyunk. Elvárjuk egy írótól, hogy izzadva, kínlódva és főként saját kútfőből szolgálja a hazát és az irodalmat, műveiben a honleányok szépek, a honfik szikrázóan okosak legyenek. Lehetőleg ne használjon trágár szavakat, a téma legyen fennkölt, a nyelv pedig hajoljon meg olvasói akaratunk előtt. Vagyis elénk jöjjön a mű, és ne nekünk kelljen loholni utána. Ezért van inkább Wass- és nem Bodor-kultusz. Ezért nem találja nagyon a helyét Tar és Petri.

Mert szinte hihetetlennek hangzik, hogy „lopkodva”, közönségesen, saját kiismerhetetlen alkotói szabadságukat megélve tennének naggyá minket. Hogy úgy vannak értünk, hogy eközben fikarcnyit sem törődnek ezzel. Hogy nincs pántlika, póz, parádé. Mert rajongani igazából ezért tudnánk. Az igazi alkotást mímelő középszerért. Azzal nincs baj, hálás minden gesztusért, imádja a külsőségeket, és főként, mert mindenével kiszolgál minket. Nem kell megfejteni, átgondolni, hozzátenni. Úgy emel fel, hogy közben lenyom a giccs, az egyszer használatos értékek közé.

Márai emigráns létének legrosszabb időszakában, amikor nem nagyon kereste az emberi kapcsolatokat, régi, kipróbált barátait a New York-i Modern Művészetek Múzeumának kávézójába hívta találkára. Mert arra biztosan nem jár magyar. Pedig ha járt volna, biztosan feltűnik, hogy a most Esterházy szemére vetett idézetek és újrafestések kora már akkor elkezdődött...