Annak ellenére, hogy már az első demokratikus parlamenti ciklus közepén volt egy kegyelmi pillanat, amikor minden erő egyetértett: a közoktatás struktúrája elavult, akárcsak a gondolat, hogy az állam mindent jobban tud, mint az, aki nemcsak a tananyagot, hanem a gyereket is ismeri.

Ha 1993-ban megkezdik, de legalább 1999-ben nem állítják le a rendszer reformját, most nem olyan volna a közoktatásunk, mint egy patchwork takaró. Üdítően sokszínű ugyan, de mégiscsak toldozott-foldozott. Mára gördülékenyen működne például a hat plusz hatos rendszer, így értelme lenne mindannak, ami most öncélú hóbortnak is tűnhet: az elnyújtott alapozás, a szaktárgyi képzés halasztása, a buktatás tilalma és a szöveges értékelés. Ráépülne erre a hatosztályos középiskola, amely immár nem abban különbözne a négyosztályostól, hogy tizenkét évesek olvassák benne az Antigonét. Közismereti alapozó évfolyamokat követne a szakképzés is, így próbálva valóban az esélyteremtés szolgálatába állítani a tizennyolc éves korig tartó tankötelezettséget.

Mindez persze nincsen, illetve úgy van, mintha nem is lenne. Mert a rendszer egésze nem állt át egy másfajta működésre; azok, akik a reformnak nem a betűjét, hanem a szellemét követik, nem többek bojtnál a sapkán. Hiszen, hogy csak a triviális példánál maradjunk, a szöveges értékelésre már kódkönyveket is kibocsát az élelmes kiadó: „ha ötöst akar adni, írja azt...” De nehéz is volna reformszerűen működni akkor, amikor maga az oktatás rendszere zűrzavaros.

A kínálat habja a négy-, öt-, hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, kéttannyelvű oktatással és művészképzéssel egymásra licitáló általánosok közpénzpazarlón tarka választéka, az alja pedig a kínnal-keservvel fenntartott, pénz híján gyakran egyházi kezelésbe adott falusi iskola, amelyet a fenyegető népharag miatt bezárni nem lehet, pedig titkon mindenki tudja, hogy a megoldás a kistérségi intézmény és az iskolabusz.

Mindez nemcsak azért baj, mert többe kerül, mint egy szükségletekhez igazított, egységes rendszer fenntartása, hanem azért is, mert a strukturálatlanság esélyegyenlőtlenséget szül. Amíg nem minden sarkon ugyanaz az iskolakínálat, és nem csak a személyre/közösségre szabott tanmenetben van a különbség, addig üzemszerű, hogy akik tudják, mit kell keresni, mindig megtalálják a másoknak jutónál jobb iskolát, a köz és a többiek kárára.

Az elmúlt nyolc évben kormányzók nagy mulasztása nem az, hogy nem javítottak az oktatás „minőségén”, hanem hogy nem vitték végbe azt a strukturális reformot, amelyet enynyi idő alatt visszafordíthatatlanná lehetett volna tenni. Ez a késlekedés a hatalomra készülők programjainak (programtalanságának) ismeretében azzal fenyeget: megoldás egyhamar nem lesz. Legfeljebb néhány újabb folt a takarón.