Akkor is ezt mondták, amikor a túloldalon épp hogy osztogattak. Akkor is, amikor már nem, de azt hazudták, hogy a hitelből fedezett osztogatás vívmányai fenntarthatók. S akkor is, amikor tényleg elvették azt, amit oda sem lett volna szabad adni. A magamfajta reformértelmiségiek cinikus vigyorral kommentálták, amikor feltűnt a képernyőn Szijjártó Péter vagy egy másik csereszabatos, távvezérelt politikai zombi. A mímelt áhítattal kiejtett szó, „az emberek…”, artikulálatlan zörejjé torzult a fülünkben. Undorral néztünk össze: ez a szerencsétlen el is hiszi, amit mond? De tudtuk persze jól, hogy a Zembereket nem nyolc éve klónozták a Fidesz-székházban. Ott voltak már 1998–2002 között is a politikai diskurzusban, csak nem így hívták őket. Ott voltak, mikor az MSZP elárulta, feladta a Bokros-csomagot, ugyanolyan szociális demagógiával támadva az Orbán-kormányt, mint korábban a jobboldal őt. Ahogy az SZDSZ is elárulta, mikor jóváhagyta a Medgyessy-féle osztogatást. (A Fidesz sokat tanult tőlük. Immár Kövér László is lassan mondja, hogy nem lesz megszorítás.)

Tudjuk, mikor kik voltak a Zemberek kegyeiben. Ahogy azt is, kiket utálnak a Zemberek. Bank- és cégvezetőket, tőzsdei elemzőket, nemzetközi pénzügyi szervezeteket és az e sorok piacpárti írójához hasonló médiaértelmiségieket. Vagyis a reformnarratíva képviselőit. Akik szenvtelen, hideg logikával elmondják neki: túl sokat fogyaszt, azt is kölcsönből és magas adóból. Nem pályáznak a szeretetére, hanem a képébe mondják a tényeket, mint orvos az ijesztő diagnózist. Csak a rászorult kapjon segélymankót, a többi ugorjon a verseny mélyvízébe.

Kik ezek a rideg, reformpárti értelmiségiek? Jómódú, független „gazdasági emberek” vagy olyan írástudók, akik éppoly szerényen élnek, mint a Zemberek, nem is fognak meggazdagodni, de legalább azt csinálják, amit szeretnek, és azt mondják, amit gondolnak. Nincs főnökük, mert ők maguk a főnökök, netán önálló cégük van, vagy szabadúszó „intellektuális vállalkozók”. Munkaidejük kötetlen, gyakran otthonról, laptopról dolgoznak.

És kik a Zemberek? Alkalmazottak, „bérből és fizetésből élők”, a szociális újraelosztás célözönsége. Akik átlagos vagy az alatti összegért végeznek – vagy végeztek nyugdíj előtt – nem túl változatos, de fárasztó munkát. Kiszolgáltatva zsarnokoskodó kisfőnököknek és/vagy családjuk házi rabszolgájaként pergetve egyhangú napjaikat. A verseny a kiválóságról, a nyerésről szól, a társadalomban pedig értelemszerűen többségben vannak az átlagos vagy szerény képességű emberek. Miért lenne nekünk érdekünk a verseny? – kérdezik.

Nem a győzelem, a részvétel a fontos! – ez talán a leghamisabb közhely, amit valaha kimondtak. Mindenki győztes akar lenni, a lúzerség nem trendi. Van tehát olyan logika, miszerint a piaci verseny a nyertesek érdeke, az alulmaradtaké nem. De képzeljük csak el, hogy egy osztályban közlik a diákokkal: mostantól senki nem kap egyest vagy ötöst, mindenki hármas lesz. Az elégtelen és elégséges tanulók örülnek, hisz teljesítményjavulás nélkül kapnak jobb jegyet. A közepeseknek – az átlagembereknek – is jobb így, hisz azt a jegyet, amit korábban izzadtságos munkával szolgáltak meg, most alanyi jogon megkapják. Csak a jóknak lesz rossz! A szocializmus így működött. Papíron. A valóságban persze nem. A piaci szelekció helyébe a politikai-társadalmi kontraszelekción nyugvó diszkrimináció lépett.

Ám ez a modell végül is tetszett a Zemberek jelentős hányadának. A rendszer sokáig sikeresen fenntartotta az egyenlőségmítoszt. A gyenge képességűek (de még az átlagosak javarésze is) jól érezte magát a teljesítménykényszer alól felmentve.

A közintézményeinkben a mai napig szocializmus van.Minőségalapú differenciálásra alkalmatlan bértáblájuk versenyre, teljesítményre nem ösztönöz. A középszert, a bárgyú lojalitást jutalmazzák.

Beszéljünk őszintén: az átlagemberek többsége szívesebben választaná az alanyi jogú közepest, mint a piaci alapú hármast. Nem is kárhoztatom őket érte. De rossz hírem van nekik: az egalitárius jegyosztogatás mindig, mindenütt gazdasági és szociális csődhöz vezet. A verseny, a piac nem idilli mesevilág, ahol mindenki jól jár. Csupán egy bevált és nélkülözhetetlen dolog, ami ezer éve működik, hisz áru- és tőkepiac a kapitalizmus előtt is volt. Igen, vannak áldozatai, balekjai. A teljesítmény- és versenyelvű társadalmat sehol nem önként, dalolva, népszavazással fogadták el a Zemberek. Hanem azért, mert rákényszerültek.

A XVIII. század Amerikájának lázadó gyarmatos telepesei, az anyaországtól elvágva, az indián törzsek, a törvényen kívüli bandák, a királyi csapatok zaklatásának kitéve kénytelen voltak megtanulni az öngondoskodást, az önszerveződő, önépítő társadalomfejlődést, különben elpusztultak volna. Nem volt abszolutista uralkodó vagy bonapartista diktátor, aki gondoskodott volna róluk. Ahol működő, alanyi jog helyett „rászorultsági éjjeliőr-államú” szabadpiaci táradalom jött létre, ott ebben benne van évszázadok fejlődése, hagyománya, kultúrája. Ezért szkeptikus a reformértelmiség a „társadalompiacosítás” hazai távlatait illetőleg.

Két verzió létezett erre az utóbbi évtizedben. A reformpedagógia és a reformdiktatúra. Előbbi szerint „okosan, türelemmel”, társadalmi párbeszéddel kell rávezetni a Zembereket a változásokra. De az ember már csak olyan, hogy legfeljebb a saját kárán tanul, de abból sem azonnal. Szép szavakért senki nem fogja feladni nyugis, paternalista átlaglétét. Bolond lenne. Az ilyen „népnevelő kurzus” amúgy is legfeljebb évtizedek alatt hozhatna lassú javulást, az országnak pedig nincs ennyi ideje, teherbírása.

Maradt a reformdiktatúra. Hogy a népharag, a közutálat dacára is elveszük, amire nem telik, átalakítjuk, amit kell. De a hatalom erre mindig csak a szakadék peremén szánta el magát. (Bokros-, Gyurcsány- és Bajnai-csomag.) Nagyrészt be is érte tüneti kezeléssel. Tetejébe ama impotens, korrupt államnak kellett volna piacosítania, mely minden egyébben szinte totális csődöt mondott. Olyan társadalomban, amely a kellemes (de lelepleződött) hazugságon álszent módon felháborodik, de a kínos igazságot nem viseli el. Olyan közösségben, amely mítoszokat és ellenmítoszokat hoz létre, csak hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. A kádárizmus nosztalgikus hívei és dühödt jobbos ellenfelei is létrehozták saját teóriájukat.

A kádárista baloldaliak zsémbelnek, hogy „mi rendesen dolgoztunk, volt munkája mindenkinek, felépítettük az országot, most pedig ezek a taknyosok tönkreteszik az egészet, és még azt a kis nyugdíjat is csökkentenék.” Nem hajlandóak szembenézni azzal, hogy a munka léte, az erőfeszítés önmagában semmit nem ér reális társadalmi-piaci értékmérő igény nélkül. Hogy a kádárizmusban több millióan végeztek (persze önhibájukon kívül) évtizedeken át felesleges, ráfizetéses vagy kártékony munkát. A jobbos legendakör mindezt látszólag elismeri, hiszen hevesen antikommunista.

De valójában nem elvi alapon, csupán zavaros indulati alapon kommunistázik. A pártosan jobbos antikommunizmus ugyanolyan hiteltelen, mint a kincstári balos antifasizmus. A kormánypárti gyűléseket szétordibáló mocskolódók többsége önmaga gyávaságáért törleszt. A kommunista diktatúra remek ürügy eme jobbosoknak, mert akármit ráfoghatnak, betuszkolhatnak bűneinek skatulyájába. Önnön tehetséghiányukat, felelősség- és kockázatkerülésüket is.

A Zembereknek most új favoritjuk van: a Jobbik. Sok ezer oldalt írtak már össze előretörésének okairól, de van pár dolog, amiről keveset beszélnek. Az első az, amit fentebb írtunk, hogy ti. a valóságot nehéz elfogadni, de még nehezebb elviselni. Pláne a kisembernek, aki úgy érzi: folyvást kitolnak vele. És valóban, az élet többször igazságtalan, mint ahányszor fair. Küszködünk a halálunkig, s lehet, nem jutunk semmire. Elődeink is így voltak ezzel: milliók gebedtek meg évszázadok alatt azért a fogyatékos, ortopéd demokráciáért, ami most van nekünk. Azért a szabadságért, amiből ők szemernyit sem élvezhettek. Ugyanígy van a jóléttel is. Sokan feladják, nem nyugodnak bele, hogy majd csak a dédunokáiknak lesz sokkal jobb. Nem vonzóbb a Jobbik instant utópiája? Ráadásul korunk politikája rettentően komplex és bonyolult.

A választópolgár a szakpolitikai dzsungelben úgy érezheti magát, mint egy orvos, egy ügyvéd vagy egy mérnök ügyfeleként. Magyaráznak neki valami érthetetlen szakzsargonban. A többlettudásban pedig, ami a politikust és a szakértelmiségit a kisember fölé emeli, benne van a visszaélés lehetősége is. A tudás rosszra is fordítható. S mivel ez rendszerint meg is történik, a Zemberek előbb-utóbb ott is csalást, öszszeesküvést látnak, ahol nincs. Főként, ha az etnikai-szociális populizmus „felvilágosítja” őket arról: a politika bonyolultsága nem kikerülhetetlen adottság, hanem maga is az ördögi, nemzet-és népellenes konspiráció része. „Ezek lenéznek téged barátom, azt hazudják, hogy a politika bonyolult, pedig nem is. Egyszerű, mint pártunk programja.” Ez a duma mindig bejön. Jó lenne hát tenni valamit, hacsak nem vágyunk a Zemberek tragédiájának sivár falanszterébe.

A szerző közíró