Rengeteg ismerősöm, barátom nem fog szavazni. Nekik szól az alábbi néhány mondat. Mi történik valójában a választáskor? Az, hogy az önkormányzó politikai közösség valamennyi tagja, a nagyjából nyolcmillió választópolgár az egyenlő választójog elve alapján (egyenlő) lehetőséget kap arra, hogy megválassza a parlament 386 képviselőjét. A demokrácia mint döntéshozatali forma és politikai rendszer célja nem az ideális társadalom megalkotása, hanem az, hogy a polgárok kontrollálhassák és szükség szerint leválthassák a hatalom gyakorlóit. A parlamenti választás sem feltétlenül az ideális, az optimális párt kormányra juttatását szolgálja (bár a rendszer lehetőséget teremt mindenki számára, hogy legalábbis megkísérelje a számára ideális politikai alternatívát megjeleníteni a palettán), hanem lehetőséget arra, hogy a végül is választható jelöltek közül éljünk a 386 képviselői hely arányának meghatározásában ránk eső egy-nyolcmilliomodnyi döntési jogunkkal. Ha ezzel nem kívánunk élni, mert például üzenni akarunk a politikai rendszernek, hogy egyik alternatívát sem tartjuk elfogadhatónak, ezt közjogi értelemben megtehetjük, de ez esetben a döntési jogunkat általában véve és konkrétan is átruháztuk a többiekre. A 386 képviselői mandátum sorsa ugyanis mindenképp eldől. A „többiek” döntésének eredménye pedig nemcsak közjogilag lesz kötelező a távol maradókra nézve, hanem politikailag is, mert morális értelemben a távol maradók is legitimálják a konkrét eredményt: méghozzá pontosan úgy, ahogy a többség, a többi szavazó választott. Viselnünk kell tehát a távolmaradása morális felelősségét és költségeit. E költségek pedig elviselhetetlenné válnak abban az esetben, ha létezik olyan, a parlamentbe jutásra esélyes párt, amelynek programja vagy ideológiája összességében elfogadhatatlan: például mert az alkotmányos demokrácia alapértékeit kérdőjelezi meg, vagy erodálja ezen értékeket, vagy éppen mert morálisan elutasítandó politikai rezsimek örököse. Az általam ismert emberek többsége számára létezik ilyen, elvi okokból elutasított politikai formáció. Ez viszont egyfajta morális vészhelyzetet kell hogy létrehozzon számukra: aligha vállalhatják, hogy a távolmaradásukkal másokra ruházott szavazatukkal nemcsak a választások létét, hanem konkrét eredményét és e pártok parlamentbe jutását is legitimálják. Ez nem játékelméleti absztrakció, hanem a képviselet logikája: a finnyás kvietizmus pedig a demokrácia félreértelmezése.

Pap András László Budapest