Nos, én nem tudok elképzelni olyan jó időt, hogy ne kelljen elmenni szavazni. El kell menni, ez az első. Akár esik, akár fúj, mert a magas részvétel elintézhet a két demokratikus aggodalomból egyet: a nemzetiszocialisták túlzott előretörését. A másik jogos aggodalomnak, a Fidesz kétharmados győzelmének azzal lehet elejét venni, ha minimum négy-, de inkább ötpárti lesz a parlament. Innentől fogva semmi sem mindegy. Lovasi horgásszon csak vasárnap magában, Ön, kedves olvasó, ne tartson vele.

Mi a választás tétje? Nyilvánvalóan az, hogy milyen Magyarországot képzelünk el az előttünk álló időre, milyen gazdaság-, szociál- és egyéb politikákkal állítjuk talpra Magyarországot az elmúlt nyolc/húsz/ötven/ezer év (a nem kívánt törlendő) traumája után. Ehhez persze tudnunk kell, mik az alapvető gondok. Az első gond rögtön az, hogy a pártok még ezt sem látják át. A Fidesz úgy fogja toronymagasan megnyerni a most következő vasárnapot, hogy mélyen hallgat gazdaságpolitikai és közjogi elképzeléseiről, program címén pedig egy szép kiállítású esszékötetet jelentetett meg, amit fotogén módon lehet hón alatt szorongatni. Ehhez képest igencsak szeretnék azt a kétharmadot, melynek megléte esetén megbénulnak az alkotmányos kontrollmechanizmusok. De mit terveznek az egészségügygyel, a nyugdíjakkal? Lesz-e önkormányzati vagy adóreform? Nem tudni, és ezzel saját szavazótáborukat is lealázzák. A párt elnöke pedig látványosan menekül a nyilvános pártközi viták elől, mintha a várható győzelem ezt eleve szükségtelenné tenné.

Ha a szocik mellett döntünk, azokat jutalmazzuk, akik az elmúlt nyolc év kormányzati pozícióját enyhén szólva nem használták ki, túlköltekeztek, megfutamodtak számos alapvető reform elől, most pedig újra megpróbálnák, „új” emberrel, balról előzve néhány héttel ezelőtti önmagukat. Most, amikor már késő, megfékeznék a szélsőjobbot, de nem is értik, miért felelnének a Jobbik feljöveteléért, a szociális konfliktusok súlyosbodásáért? Ugyanakkor a Fideszt is demokratának tartó miniszterelnöküket jól meghazudtolva most már csak önmagukat tartják a „demokratikus oldal” egyedüli képviselőjének. Normális ez? Erre van most szükségünk?

Szavazhatunk még, mondjuk úgy, a jövőnek szóló protesztből: markáns hangot szeretnénk hallani az ellenzék padsoraiban. Ez jogos, marad két párt. Az értelmiség körében túlértékelt zöldpárt azonban nem ellenzéke, hanem potenciális partnere a Fidesznek. A Lehet Más a Populizmus (LMP) szabadságszeretete szelektív: csak az emberi jogok egy részét védi, a legfontosabbat, a magántulajdont, a piacot, a gazdasági szabadságot nem; ha viszont az ország biztonsága, a védett határ a tét, akkor a védett növényt választja. Antipolitikus üzenetek sorát bocsátja ki (Kukorelly Endre a parlamentről: „ott én nem akarok semmit”), miközben azt hirdeti, hogy nem az állam nagysága a gond, sőt.. A gazdasági növekedést – „öncélnak” tartva azt – lényegében elutasítják, protekcionisták, a szabad kereskedelmet és a fogyasztást utálják – és ezzel Önt is, kedves olvasó, aki, gondolom, szeretné maga eldönteni, mit vásárol és hogyan közlekedik.

Egyetlen párt van ma, amelyik komoly gazdasági és társadalmi programmal bizonyítja, hogy észleli, mik a fő gondok Magyarországon, és ez a Bokros-féle MDF. (Jó, hagyjuk a pártot, ha a kedves olvasó túl botrányosnak tartja, maradjunk Bokrosnál, ez a projekt róla szól.) Merthogy túl magasak az adók, túl kevés az ösztönzés a vállalkozásra, túl nagy az állam, túlságosan kiterjedtek a különböző címen nyújtott ellátások. Túl kevesen fizetnek rengeteg adót, járulékot, pazarló és hatékonytalan az egészségügy, az oktatás. A megoldás: az egyéni vállalkozások nagyobb szabadsága által megteremtett versenyképesebb, versenyre készebb ország, nyitottabb, piacbarátabb, individualistább nemzet. Legyen csak öncél a gazdasági növekedés!

Bokros persze a kormányozni esélytelenek nyugalmával vág neki a választásnak, de az adott választékból ő az egyetlen, aki a ráció hangján szólalna meg a T. Házban a versengő populizmusok hangzavarában.

A szerző a Hírszerző főmunkatársa