Mondanom se kell, nem saját lángeszem világosított meg, hanem olvasmányaimból okultam, az azokban fellelhető magvas gondolatokat próbálom korunkra alkalmazni.

Tessék tanulni a történelemből!

1. Cecil Northcote Parkinson közismert elemzésében (A nép akarata vagy az Évi Közgyűlés) megvilágítja az angol és a francia típusú parlamenti berendezkedés különbségeit. A francia rendszer kritikája közben (nem mellesleg a magyar ezt a típust követi) el is viccelődik: A franciák nem mentek el addig a képtelenségig, hogy az embereket ábécérendbe ültessék.

És miért ne? Milyen remek volna: hogy kapkodnák a fejüket. Milyen megfeszítetten kellene figyelni, mi történik a teremben.

Például tudni kellene, miről szavaznak, és nyomni se lehetne a másik helyett.

Azt is meg kellene gondolni, mit kiabálhat vagy suttoghat valaki ülés közben, kire, merre kacsinthat. Gondoljunk csak bele, milyen pompás helyzeteket alakíthat egy jól megválasztott ülésrend!

Micsoda élvezet lehetne egy parlamenti tévéközvetítés; milliók söröznének kisgatyára, atlétára vetkőzve a képernyő előtt, ismétléseket és újabb ismétléseket várva, mint a fociban, míg végül az „Önök kérték” című műsor kedvenc kívánsága lenne egy-egy sikerültebb plenáris ülés.

2. A másik ígéretes lehetőségre Aleksander Krawczuk Nagy Konstantin császárról szóló könyvében találtam rá:

Az impérium tulajdonképpeni kormánya az úgynevezett „sacrum consistorium” volt, a legmagasabb rangú tisztviselők, tehát a miniszterek testülete. Az elnevezés onnan ered, hogy az uralkodó színe előtt mindnyájuknak állni kellett (a latin „consistere” azt jelenti: állni), függetlenül attól, meddig tartott a konferencia.

Formálisan természetesen a császárnak járó tiszteletadásról volt szó. Egyébként ez a szokás nagyon ésszerűnek tűnik, mert bizonyára hatott a felszólalások tömörségére és tárgyszerűségére.

Ki tudja, nem omlott volna-e össze a birodalom, ha az ülések rendszerét alkalmazták volna benne?

Azért ezen érdemes elgondolkozni.

Plenáris állás…? Nem rossz. Lehet, hogy előbbre volnánk, ha korábban bevezetjük?

Problémát jelenthet esetleg, hogy az Országgyűlés esetében nem egy néhány tagú testületről van szó, hanem 386 emberről, de csak annál vidámabb az egész. Már csak egy kérdést kell megoldani: ki előtt álljanak a képviselők?

De ezt bízzuk a jogalkotók (mármint maguk az állva „ülésezők”) bölcsességére.

Lám, milyen egyszerű, olcsó, azonnal alkalmazható javítások ezek. Látszólag egymás ellen dolgozik ugyan a két javaslatom, hiszen az elsőből nyerhető szórakoztatási lehetőséget a másodikból adódó időtartam-csökkenés leronthatja, de nem így van. Éppen hogy jobban szerkesztett, feszesebb, még élvezetesebb lesz a műsor. A felszabaduló idő pedig kitölthető izgalmas közérdekű célú hirdetésekkel.

(Bizonyára felmerülnek további ötletek is, ezek többsége azonban teljességgel komolytalan – az elmúlt 20 év bebizonyította, felesleges velük foglalkozni, meghaladott társadalmi kövületek, egy letűnt kor relikviái. Például a ’90-es évek elején, amikor az iskolapadból frissen kikerült honfitársaink tömegesen választották életpályájuknak a politikát, akkor mondta az anyósom: – Én ezt nem értem. Az én falumban valaha nem lehetett községi elöljáró, aki nem volt módos gazda.

Nevetséges, maradi gondolkodás, sehová nem visz. Ne is törődjünk vele.)

A szerző építészmérnök