Idézőjelbe tettem a pedofilt, mert nem látok semmiféle bizonyítékot arra, hogy ezek a papok vagy akár a többségük valóban ebben a pszichiátriai kórképben szenvednének.

Egyetlen ilyen beteget ismertem, akinek szenvedése nyilvánvaló volt. Mindent megtett a gyógyulásért: a rendszeres analitikus és egyéb terápiákon túl a legkisebb reményt nyújtó gyógyszeres kezeléseket is vállalta, tekintet nélkül a mellékhatásokra. Amikor nem bírta tovább, elutazott Bangkokba vagy hasonló helyekre, ahol voltak olyan szegény szülők, akik áruba bocsátották a gyermekeiket. Onnan aztán bűntudattal és öngyűlölettel eltelve tért haza.

A legborzasztóbb számomra az egyházi pedofíliában éppen az, hogy a napvilágra került esetekben nyomát sem látjuk a patológiából mindenáron kigyógyulni törekvő szenvedésnek. Inkább úgy tűnik, az elkövetők között vannak, akik papi jussuknak tartják, hogy akár védtelen gyerekeket használva kárpótolják magukat a cölibátus sivárságáért. És mintha püspökeik, akik tudtak a törvényszegésekről, de nem jelentették őket a hatóságoknak, egyetértettek volna velük – bár elhangzottak olyan védekezések, hogy a nagy paphiány miatt nem engedhették börtönbe kerülni azokat, akik ebben vagy más perverzitásban lelték örömüket.

Meggyőződésem, hogy a katolikus egyház azért szólt mindeddig pedofíliáról, mert el akarta terelni a figyelmet a cölibátus szerepéről ebben a devianciában. Az orvosi értelemben vett pedofil ugyanis érzi annak kényszerét, hogy időnként gyermekekkel fajtalankodjék még akkor is, ha normális házaséletet él. Méghozzá tipikusan nagyon fiatal, 4-5 éves gyerekekre vágyik, míg az ismert egyházi esetekben többnyire idősebb gyermekeket molesztáltak (ephebophil) papok.

A cölibátus természetellenes állapota azonban nemcsak kiskorúak megrontásához vezethet, hanem várhatóan más pótcselekvésekhez is, mert nemcsak a nemi kielégülés legtermészetesebb módját tagadja meg a papoktól. A társtalanság, a gyermektelenség-unokátlanság, a világból való, utódok nélküli eltávozás reménytelensége számos problémához vezethet. A gyermektelenség belejátszhat például a mások gyermekei iránti kompulzív vonzódásba, azok megrontásába is.

Jól tudjuk, hogy egyes világi papok és püspökök nem élnek szerzetesi életet. A plébános és „házvezetőnője”, mint minden stabil kapcsolat, társadalmi szempontból elfogadható lenne, ha hozzájárulna a népesség fenntartásához. Nem így, ha egy pap szexuális viszonyt kezd bárkivel – nemre és korra való tekintet nélkül –, akivel bármilyen „lelki” tanácsadóivezetői viszonyba került. Azt ugyanis, aki hiszi, hogy a pap autoritása Istentől való, úgy megbéklyózhatja ez a hit, hogy éppúgy megerőszakolásnak kell tekintenünk a közösülést vele, mint ha hátra lenne kötve a keze.

Emlékszem, amikor gyóntatóm arról faggatott, paráználkodtam-e „magammal vagy mással”, majd azt kérdezte: „fiúval-e vagy lánnyal”. Akkor tudtam meg, hogy fiúval is lehet valamiféle szexuális kapcsolatot elképzelni. Elképzelni, mert a „paráználkodtam, atyám” bevallását követő „cselekedetben vagy gondolatban” kérdésre be kellett vallanom: „Csak gondolatban, atyám”, reménykedve, hogy így kevesebb ÜdvözlégyMáriával úszom meg a penitenciát – hiszen miközben a Szent Szűzhöz szóltam, hiába küzdöttem a gondolatok ellen, amelyek eredetileg bajba kevertek, és a templomban is megbizsergették az ágyékomat.

Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy a feltett kérdések messze túlmentek az eredetileg házasságtörést vagy más értelmezésben bálványimádást tiltó, helytelenül paráználkodásnak is fordított hatodik parancsolaton. És felvetődött bennem, milyen unfair kísértésnek teheti ki a cölibátusban élő férfit a szexus legintimebb kérdéseire is kiterjedhető gyónás – és annak szinte elkerülhetetlen erotikus hatása –, valamint az így nyert ismeret és kapcsolat nyújtotta lehetőség a felkeltett vágy kielégítésére.

A hírek szerint végre vannak, akik fel mernek szólalni a Vatikánban a cölibátus eltörléséért, ami száz évvel ezelőtt nagy lépés lett volna. A társadalmi fejlődés mai szintjén azonban már biztosítani kell a nők helyét is nemcsak a papok között, hanem az egész egyház életében, hierarchiájában. És már az Istent szolgálni akaró nőktől sem várhatják el, hogy feladják Isten adta szexualitásukat és az anyaság örömét a szüzesség misztikája nevében ma, amikor már nem áldozunk fel szüzeket az istenek megbékéltetésére. Megemlíthetjük itt az apácák kötelező szüzességi fogadalmának a talán még a papokénál is negatívabb demográfiai hatását is. A katolikus egyház mai szexusparanoiájára még rettentőbb példa lehet a gumióvszer használatának tilalma Afrika leginkább AIDS-fertőzött területein is, ami százezrek keserves halálát okozza!

A cölibátus eltörlése egymagában most már nem elég. Meg kell szabadítani a társadalmat mindazoktól a pótcselekvésektől, amelyekhez a papi nőtlenség az idők folyamán vezetett, és amelyek összességét cölibációnak nevezem.

Ide számítom a nők alábbvalónak tartását, kizárását az egyházi hierarchiából.

A pedofilbotrány érthető módon eddig elkerülte hazánkat: nyilván egyetlen kárvallottnak sem volt bátorsága megszólalni, mint sokáig másutt sem. A bolsevik diktatúra püspöki kiszolgálása idején aligha remélhette bárki is, hogy az egyházatyák fellépnek szexuális kihasználása ellen. A feljelentőről pedig mindenki feltételezte volna, hogy a párt megrendelésére állt elő a váddal.

Az utóbbi húsz évben a magyar egyházak tanítása – a múltjukat kompenzáló jobbra fordulással – pártpolitikai állásfoglalásokat hangsúlyozott. Gondolok itt főleg a katolikus egyház összefonódására azzal a párttal, amelynek szárnyai alól az idő kerekét évszázadokkal visszafordítani vágyó ultranacionalista újpogányság kikelt. Félő, hogy ez a jelenség – és az elkerülhetetlen ütközés vele – teljesen eltereli majd az egyház figyelmét mindazokról a reformokról, amelyeket a cölibátus lebukása a Vatikánban megindíthat.

Ha nem emeljük fel a szavunkat, most sem érnek majd el hozzánk a morális válságából remélhetőleg kiemelkedő római egyház – immár talán valódi – megújhodást hozó reformjai.

A szerző író, ny. egyetemi tanár