Tisztában vagyok azzal is, hogy patriarchális társadalomban élek, ahol könnyű népszerűséget szerezni az „otthon, haza, család” jelszavával, miközben évtizedek óta európai listavezetők vagyunk a válások és az öngyilkosságok terén, folyamatosan csökken a házasságkötések és a gyerekszülések száma és meredeken nő a depresszióban szenvedők aránya. Tapasztaltam azt is, mekkora népszerűségvesztéssel jár, ha valaki keményen rámutat a hétköznapi jogsérelmekre és a nőkkel szembeni diszkriminációra.

Szívem szerint tehát senkit nem beszélnék rá arra, hogy nőpolitikus legyen. Csak meggyűlik vele a baja. De van itt egy bökkenő. Modern, európai demokráciánkban újra megtörtént az, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie: kifordult a világ önmagából. A gyengék melletti kiállás szégyennek, a kirekesztés erénynek minősül.

Vajon ki felelős azért, hogy megint ide jutottunk?

Úgy gondolom, mindenki, aki az elmúlt évtizedekben asszisztált ahhoz, hogy lejárassa, elhallgattassa, nevetségesnek vagy jelentéktelennek mutassa be azokat a törekvéseket, amelyek a patriarchális szemléletmódot akarták megváltoztatni. Nincs ma Magyarországon olyan párt, amely európai értelemben véve gender-sensitive, vagyis a társadalmi nemek kérdésére érzékeny lenne, van viszont egy olyan, amelynek egész ideológiája és szellemisége erőszakpárti, kirekesztő és tekintélyelvű, következésképp mélységesen nőellenes. Ez a párt – Babarczy Eszter érzékletes kifejezésével élve – egy „populista gyökérpárt”, amelynek Jobbik a neve, és amelyben szégyellni kell a női érdekek képviseletét.

A Jobbik ügyesen tematizálja a cigányság ügyét, az antiszemitizmust és a homofóbiát, de gondosan kerül minden társadalmi nemekkel kapcsolatos témát. Éppen ezért nőellenessége eddig nem is tűnt fel. Amikor azonban kiderült, hogy Morvai Krisztina 2003-ban a bántalmazott nők érdekében indított kormányprogramban dolgozott, a gyűlölet lángjai nemcsak azért csaptak magasra a radikálmagyarok család- és nemzetvédő tűzhelyeinél, mert Morvai a Medgyessy kormány Esélyegyenlőségi Hivatalától kapott pénzt, hanem azért is, mert fény derült egykori női jogvédő tevékenységére. A régi szerződést azért ásták elő, hogy elkaszálják őt a Fidesz és a Jobbik között ingadozó szavazótáborban. Az, hogy feministának nyilvánítják, ebben a közegben legalább akkora bűn, mint az, hogy a szocialisták „zsoldosa” volt.

Mikor higgyünk Morvainak? Amikor társadalmilag hasznos feladatot lát el a balliberális kormány szolgálatában, vagy amikor egy szélsőjobboldali párt színeiben a kisebbségek ellen uszít, megtagadva minden korábbi elvét? Az egykori feminista ma egy olyan pártot képvisel, amelynek szótárában a feminizmus ocsmány szitokszó. Sajnos a hazai közfelfogás sem nagyon más. Ezért tennék egy elszánt kísérletet arra, hogy a lehető legtömörebben elmondjam, mit is értünk manapság feminizmus alatt.

A modern feminizmus mindenekelőtt humanizmust jelent egy olyan világban, ahol a nők történelmileg és kulturálisan meghatározott társadalmi helye és szerepe még mindig nem egyenrangú a férfiakéval. Annak ellenére, hogy a jog, a politika, a munka világa, a tudomány, a kultúra és a magánélet hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt évszázadban, és a nők sikerrel törtek ki a másodrendű állampolgár szerepéből, és tömegesen utasították el az érdekeik ellen működő intézményeket, még mindig rengeteg igazságtalanság, hátrány, előítélet és erőszak éri őket pusztán azért, mert nőnek születtek. Egy feminista – legyen bár nő vagy férfi – ezen a méltatlan helyzeten akar változtatni. A modern feminizmus ma már szerves része az északi és a nyugat-európai demokráciák kormányzati politikájának, és beépült a közgondolkodásba. Ennek köszönhető, hogy a nők foglalkoztatottságának aránya mindenütt magasabb, mint nálunk, kevesebb az ingyenes női munka, és a családon belüli erőszak mértéke is kisebb. Ezekben a régi demokráciákban a szélsőségek elleni harc is sokkal sikeresebb. Amíg egy ország kultúrájában a nők és a férfiak egyenrangúságának a gondolata nem jelenik meg, kár sopánkodni egy szélsőséges párt sikerén. Az értelmiség és a politikusok közös felelőssége, hogy a hazai közbeszédben szalonképessé tegyék, a közpolitikában pedig alkalmazzák ezt a sokak által félreértelmezett szemléletet. Tekintsük ezt belépőnek az Európai Klubba.

A szerző 2003-2004 között esélyegyenlőségi miniszter

Marabu rajza