Hosszú története során a cárizmus sok kemény megpróbáltatást vészelt át: parasztfelkeléseket, összeesküvéseket, a művelt osztály elidegenedését. Svájci száműzetésében 1917 januárjában Lenin keserűen és reménytelenül jegyezte meg: „mi, öregek már aligha érjük meg a közelgő forradalom döntő csatáit. De … a fiatalok lesznek olyan szerencsések, hogy nem csupán megvívják, de sikerre is viszik a proletárforradalmat”. S aztán már a következő márciusra sikerült lemondatni II. Miklóst.

Jurij Andropov SZKP-főtitkár 1984-ben elhunyt. A másként gondolkodóktól „megtisztítva” hagyta hátra az országot. Ám pár év múlva, amikor az egyik volt regionális pártfőtitkár, Borisz Jelcin (már államfőként – a szerk. ) aláírta a Kommunista Párt betiltásáról szóló rendeletet, a 18 millió párttag közül senki sem vonult az utcára tiltakozni.

Ma a szemünk előtt mállik szét Vlagyimir Putyin valaha megdönthetetlennek tűnt rezsimje, ugyanúgy, mint elődeié. Alig tíz esztendő alatt a putyinizmus, amelyet arculattervezői úgy alkottak meg, hogy nagy ideológiai irányzatnak látszódjék, végigjárta a szovjet történelem klasszikus stációit. A putyinizmus ma ezek olcsó, banális paródiájának tűnik.

Az első lépés az új rendszer úgymond eredetmítoszának megteremtése, amellyel életre kel egy félisten-hős, a nemzet atyja. Míg a bolsevikok a nagy októberi forradalmat s az azt követő polgárháborút használták fel, hogy egekbe emeljék Lenint, a putyinisták a moszkvai lakások felrobbantásával kiprovokált második csecsen háború nyomán avatták a nemzet megmentőjévé Vlagyimir Putyint.

A második szakasz: a viharos évek, amikor az országot bölcsen átrendezik vezetője vasakaratával. Míg Sztálin barbár, ám monumentális iparosítási programot hajtott végre, Putyin azzal kérkedik, hogy Oroszországot energia-nagyhatalommá tette.

Ezután jön a hősies győzelem. A szovjet nép világra szóló diadalt aratott a hitleri Németország felett a II. világháborúban, s ez a Szovjetuniót a világ két szuperhatalmának egyikévé emelte. Putyin „nagy győzelme” aligha lehet más, mint a 2008-as, Grúzia ellen megnyert háború, amelynek lehetséges hozadéka Abházia és Dél-Oszétia bekebelezése...

A hősies győzelmet azonban rendre a rendszer kimerülése követte. Ez a folyamat a szovjet rezsim esetében nagyjából negyven évig tartott. Putyin szovjetizmusutánzata sokkal gyorsabban omlik össze. Részben azért, mert sohasem volt néki valóságos tartalommal bíró ideológiája, melyre propagandát lehetett volna építeni.

Amikor pedig beütött a pénzügyi válság, Putyin megpróbálta felültetni a világot: a stabilitás szigetének láttatni Oroszországot s kikövetelni egy új pénzügyi világrendet, amelyben a rubel lenne a világ tartalék valutáinak egyike. Ez a megalománia azonban hamar a visszájára fordult. A putyinomics – a putyini gazdaságpolitika – ugyanis még sérülékenyebbnek bizonyult a válságban, mint a nyugati gazdaságok.

A hanyatlás szakaszaiban Oroszországban mindig előtérbe kerülnek a „klánok”, megkezdődik az érvényesülni és gazdagodni vágyók őrült tolongása. Még Putyin legközelebbi hívei is arcátlanul és tiszteletlenül kezdenek beszélni vezetőjükről és kormányzásának eredményeiről.

Természetesen senki nem gondolhatja komolyan, hogy a putyinizmus egyik napról a másikra eltűnik, még akkor sem, ha a keselyűk már ott köröznek felette. Emlékezzünk: a kommunizmus elrothadása is negyven évig tartott, ezekben az évtizedekben a belső kör már tudta, hogy a rendszer belülről már bomlik, de nem akadt senkinek használható ötlete, hogyan lehetne megmenteni.

Már halljuk a Szovjetunió hanyatlásának idejéből ismerős patetikus reformkommunista jelszavak putyinista parafrázisait: putyinizmus Putyin nélkül, emberarcú putyinizmus stb. Sok szó esik a nagy ugrásról, az óriási előrelépésről a modernizáció, az innováció, a nanotechnológia terén – ezekkel a mítoszokkal vigasztalják magukat a lassan elkopó vezetők, miközben mágikus varázsszereket keresnek a rezsim működési zavarainak elhárítására.

Az utcán ugyanakkor más hangok hallatszanak: „Apánk” egyáltalán nem bizonyult apának. Még Putyin volt KGB-tagokból álló kleptokráciáján belül is, akárcsak a gorbacsovi uralom végnapjaiban a kommunista apparatcsikok körében, egyre erősödik a felismerés, hogy a bulinak hamarosan vége, ideje saját boldogulásunk után nézni.

Ahogy a putyinizmus sorvad, az marad a nagy reménység a miniszterelnök környezetében, ami az exkommunista elitben volt a 90-es évek elején: bármilyen rendszer jön, majd a képünkre formáljuk és a saját érdekeink szolgálatába állítjuk.

A szerző orosz politológus, a washingtoni Hudson Institute munkatársa