De eljön a pillanat, amikor valamit el kell döntenünk Ilyen pillanathoz értünk el most. Miért? Húszéves rendszerváltás. Valamit elkezdtünk, de nem jutottunk a végére. Nem egészen váltotta be a reményeinket. Sokat beváltott, de nem eleget.

Most az a kérdés, válasszatok: merre tovább? Ez bonyolultabb, mint Petőfi idején, mert a problémát mindenki érzi, de különbözőképen akarja megoldani.

A sajtóban sokan vitatják, kinek szabad országot értékelnie. Én most nem foglalkoznék azzal, hogy az utánam következő második felszólalónak, Gyurcsány Ferencnek szabad-e. De azt állítom, hogy nekem például nem tilthatja meg senki, és senkinek sem. Így önöknek, nektek sem.

Mert az a demokrácia alapja, hogy mindenki szabadon fogalmazza meg a véleményét, és aszerint döntsön.

Nézzük csak, hogy ki szokta ma naponta értékelni az ország helyzetét éppen a sajtóban: a politikusok, a politológusok, az újságírók, a szakemberek, a betelefonálók és a levélírók. És ki fogja még? A szavazók. Remélem, sokan lesznek.

Mit ajánlunk mindenkinek megfontolni, ha az ország helyzetét akarja értékelni? Rövid leszek. Interjút készítek magammal.

Mi volt a feladat 1990-ben? Csak az, hogy kilépjünk a puha diktatúrából, félpiaci gazdaságból, és egyharmados társadalomból? Nem, ennél is több: hogy kilépjünk az évszázados zsákutcából.

Ellene van-e ez a magyarságunknak? Nem, mert ezt akarta már Szent István is. Meg aztán Mátyás király, Széchenyi, Kossuth, Ady, Bartók, Jászi Oszkár, Nagy Imre, Bibó István, Veres Péter és Márai Sándor. Értünk el valamit? Igen. Létrehoztuk a demokrácia alapjait, a jogállamot, a piacgazdaságot, biztosítottuk a társadalom szabadságát és önrendelkezését. Óriási fordulat, évszázadok álma valósult meg, pontosabban: kezdett megvalósulni.

Mi hát a baj? Hogy csak kezdett, a folyamat ugyanis lelassult. És a társadalom ezt nagyon is érzi.

Miért, mit érez? Azt, hogy a társadalom szerkezete nem változott. Minket (és egész Kelet-Közép- és Kelet-Európát) az különböztet meg Nyugat-Európától és Észak-Amerikától, hogy több a szegény, megrekedt, sőt reménytelen helyzetű ember. Ők nem érzik a fordulatot.

Ki a hibás? Egyrészt a politika. Minden eddigi kormány és párt, mert nem néztek szembe a feladat nagyságával. És nem tárták azt világosan a társadalom elé. Másrészt az egész társadalom, mert ebbe a többség belenyugodott, sőt a magyarság példamutató héroszai által olyannyira ostorozott csodavárásba merevedett. És a politika bűne, hogy ezt a csodavárást többnyire nem gyógyítani akarta, hanem kihasználni.

Mit kellett volna és mit kell csinálni? Végigvinni a reformokat. Hol? A gazdaság további szerkezeti változásában (adózás, foglalkoztatás, vállalkozás), az államháztartásban (költségvetés), az önkormányzati rendszerben, a nagy társadalmi rendszerekben (szociális ügyek, iskola, egészségügy). Ez az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy azok is részesüljenek a jólét magasabb szintjében, akik eddig vesztesek voltak. És ez különösen vonatkozik a társadalom leginkább veszélyeztetett csoportjára, a cigányságra.

Nem történt tehát semmi? Történt. Szakítottunk a hazugságok mindkétféle rendszerével. Mert kétféle volt: ki a magunk „tsinálmánya”, ki a másé.

Ki tette meg ezt a döntő lépést? Nem mondom meg. Ha megmondom, ráismernek, márpedig amikor egyszer már ráismertek, bizony isten fel akarták kötni.

Mi volt a válasz? Hatalmas projekt, mondhatni, kfv (azaz: korlátolt felelősségű vállalkozás) indult meg a következő programmal: „Mi újra meg újra megígérjük, ti pedig csak várjátok, csak várjátok tovább az új magyar csodákat!”

De ez még nem minden. Létrejött egy másik vállalkozás is, a gárda, amely a pisszenést sem tűrő populista tekintélyuralmat akarja visszaállítani. Ma március tizenkilencedike van. Én megéltem 1944. március tizenkilencedikét. Nem kívánom senkinek még egyszer.

Mi lett ennek a következménye? Iszonyúan nehéz helyzet keletkezett. Azok, akik szembeszálltak a hazugságokkal, és folytatni akarták a reformokat, kisebbségben maradtak a kfv-vel szemben. De nem hagyták abba, és mindvégig a reformok mellett maradt egy, bár kisebb, de elszánt és színvonalas csoport: szociáldemokraták, liberálisok, modern szellemű konzervatívok.

Nem értek el semmit? De igen! Megtörtént a fordulat, majdhogynem a csoda. Éppen a legeslegfontosabb valósult meg, minden további lépés sine qua nonja: az államháztartás reformja, a válság egész Európában élenjárónak minősített kivédése, éppen a reformok továbbvitele által. Úgy, hogy közben építettek (például autópályát és nemcsak azt) és a társadalom életszínvonala sem esett, sőt néhány százalékkal növekedett.

Elég ez? Nem elég, de kezdetnek jó. Egy nem tudatosan felbolygatott országban ennek örülnének, sőt ünnepelnék. Most az az idő kérdése, hogy lehet-e folytatni.

Jelentem – mert nem titok, hogy én hová tartozom –, hogy a Magyar Szocialista Párt a nemzet felemelkedése érdekében vállalja a reformok útját.

A szocialista pártban vannak és lehetnek viták, mert demokratikus párt vagyunk. De a döntő kérdésekben megegyezünk, mert demokratikus párt vagyunk. Felmértük a helyzetet, hogy az eljött idő mire ad lehetőséget.

Felmértük, hogy ha folytatjuk a reformokat, miben lehet a következő években javítani a társadalom egészének helyzetén. És arra készül a miniszterelnök-jelölttől kezdve minden meggyőződéses baloldali honfitársunk, hogy ezt megtegye. Szövetségben szociálliberális és reformkonzervatív honfitársainkkal. Mai összejövetelünk ezt kívánja megerősíteni.

Azzal kezdtem, hogy itt van az idő. De nem arra, hogy visszakanyarodjunk a Horthy- és a Kádár-korszak langyos diktatúrájához, a király nélküli királysághoz. Hanem a társadalom közösen, demokratikusan, nehézségeivel együtt is demokratikusan vállalt megújulására. A mögöttünk lévő húsz év azt bizonyítja, hogy ez nemzeti felemelkedésünk egyetlen járható útja.

A szerző országgyűlési képviselő (MSZP)