A jobboldalon meglehetősen későn vették észre a Jobbik léte által rájuk is leselkedő veszélyt. A kormányalakításra jó eséllyel pályázó Fidesz nincs könnyű helyzetben. Ha nem éri el a kétharmados többséget, akkor bizony az ezt igénylő törvények meghozatalához, többek között az alkotmány módosításához, szükségük lesz egy másik támogató partnerre. A szocialista pártra nyilvánvalóan nem számíthatnak. A Jobbik viszont az együttműködésért olyan árat kérne, amelyet a Fidesz hitelének megőrzésével és nemzetközi kapcsolataink veszélyeztetése nélkül aligha tudna megadni. Potenciális támogatójuk lehetne a parlamentbe jutásra kevés eséllyel pályázó LMP és az ötszázalékos küszöböt eddig mindig sikerrel átugró MDF. Az MDF-fel azonban a kooperációra nagyon csekély az esély, hiszen néhány konzervatív értelmiség erőfeszítése ellenére sem sikerült megteremteni a két párt között a párbeszéd, a kapcsolat minimumát sem. Ezt most már csaknem lehetetlenné teszi, a másik oldalról bevont és a fi atal demokratákkal nem szimpatizáló politikusok indítása az MDF listáján. Igaz, a politikában semmi se lehetetlen, gondoljunk csak a 2006-os választás második fordulója előtti történésekre. Nem beszélve arról, hogy ezt az időnkénti együttműködést a nemzetközi közvélemény aligha kifogásolná, ellentétben a Jobbikkal való bármiféle összefogással.

A Jobbik parlamenti jelenléte még akkor is gondot fog okozni az új kormánynak, ha a Fidesznek sikerülne a kétharmados parlamenti többséget megszereznie. A Jobbik nem fog csendben asszisztálni a Fidesz-kormány politizálásához. Jó esélye van arra, hogy szóhasználata révén ő képezze a legkeményebb ellenzéki pártot. A társadalmi feszültségek kiélezésére, az elégedetlenség növelésére, végső soron a hatalom megszerzésére fog törekedni. Ez aligha járul hozzá az ország előrelépéséhez, a mindenképpen szükséges társadalmi, politikai békéhez.

Hogyan juthattunk oda, hogy a csaknem az ismeretlenségből előbukkanó Jobbik szólamaival és nem tudni, kiknek a pénzügyi támogatásával, néhány év alatt ennyire megerősödött? Nemcsak a cigánysággal közvetlenül érintkező falusi lakosság, hanem a tanultabb rétegek, a fiatalság, az egyetemi hallgatók körében is népszerű. Ebben bizony mindannyiunk felelőssége benne van. Aligha állítható, hogy a balliberális média és értelmiség nem emelte fel a szavát a szélsőséges mozgalom ellen, amit – érthető módon – a Fidesz kemény ellenzéki politizálására, szóhasználatára, a kordonbontásra vezettek vissza, nem feledkezve meg arról, hogy Vona Gábor tagja volt Orbán Viktor 2002-ben megalakult Szövetség a Nemzetért polgári körének. Az igazsághoz tartozik, hogy – ellentétben néhány jobboldali publicista állításával – a körbe nem lehetett jelentkezni: a tíz-tízenöt értelmiségből álló társaság tagjait Orbán Viktor hívta meg. Mielőtt ebből bárki valamiféle következtetést vonna le, mint az egyik résztvevő tanúsíthatom, hogy Vona Gábor a tanácskozásokon – kilépéséig – szélsőséges nézeteinek semmiféle jelét nem adta.

Sajnos a Fidesz és közvetlen környezete a Jobbik-mozgalomnak politikai párttá alakulásakor sem érezte a veszélyt. Stumpf István jóindulatú, kritika nélküli előrejelzése, hogy már 2006-ban bejuthatnak a parlamentbe, aligha tekinthető aggodalmat tükröző jóslatnak. A Fidesz politikusai kezdetben megértően nyilatkoztak a Jobbik fiatal alapítójáról. Ez pártpolitikai megfontolásokra vezethető vissza, hiszen ebben az időszakban az ellenzék elsődleges célja a koalíció gyengítése, politikájának kritikája, a kormány lemondatása volt: ebben a törekvésükben a Jobbik mind drasztikusabb megnyilvánulásai is segítettek. Az első szigorúbb (?) kijelentés Orbán Viktortól az ígért „két pofonról” az elmúlt év végén hangzott el, amit később Kövér László szájából már ennél lényegesen keményebb kitételek követtek. A Fidesz a Jobbik létrejötte mögött az MSZP közreműködését sejtette. Az MSZP pedig a Fideszt tette és teszi felelőssé a Jobbik népszerűségének növekedéséért, és a Fidesz s a Jobbik közötti együttműködést hangoztatja. Azon se lehet csodálkozni, hogy a Fideszhez kapcsolódó média egészen a legutóbbi időkig megértően viszonyult a „radikális hangot megütő fiatalokhoz”, hiszen e lapok vezető munkatársai közül is jó néhányan hasonlóképp fogalmaztak.

Azon már inkább el lehetne töprengeni, hogy a konzervatív (elit) értelmiség, amelytől valamiféle előrelátás, éleslátás elvárható lett volna, miért nem emelte fel a hangját a szélsőséges, kirekesztő nézetek ellen, a félkatonai szervezetek létrehozása és fenyegető felvonulásai miatt. Szomorúan emlékszem arra, hogy milyen visszajelzéseket kaptam tisztelt eszmetársaimtól, amikor a Jobbikkal kapcsolatos első írásomat közzétettem, nem beszélve a későbbi, keményebb cikkekre kapott reflexiókról.

Több magyarázat lehetséges. Az egyik, hogy a jobboldali értelmiség tartózkodik véleményének kinyilvánításától, amíg a Fidesz nem mutat számukra utat. Ellenzéki oldalról egyébként sem könnyű egy olyan pártot kritizálni, mely a kormánypártokat támadja, és hazafias szólamokkal érvel. A másik: a Jobbik által kiemelt romakérdés az értelmiséget is foglalkoztatja, megoldására vonatkozóan azonban – a Jobbikhoz hasonlóan – neki sincs érdemleges javaslata. Természetesen mi is büszkék vagyunk a magyarságunkra (még akkor is, ha az elmúlt évtizedek erre nem sok alapot szolgáltatnak), kiválóságunk emlegetésére, és néhányan még arra is hajlunk, hogy ne mindenkit tekintsünk „igaz magyarnak”. Halkan jegyzem meg, hogy a titkolt antiszemitizmus elemei, nyomai az értelmiség köreiben is fellelhetők. Mindezeken kívül sokan még ma is hajlamosak a Jobbik-veszély bagatellizálására, megfeledkezve arról, hogy hová vezetett az elmúlt évszázadban a közömbösség, az elnéző magatartás. Mások meg abban bíznak, hogy az új kormány rövidesen (!) megoldja a társadalmi feszültségeket okozó gondokat, többek között a romakérdést. Remélik, hogy az ország gazdasági helyzetének javulása szintén gyengíti a szélsőséges nézetek terjedését, kihúzza a talajt a Jobbik lába alól. Akik mindebben bíznak, csak arról feledkeznek meg, hogy ezeknek a változásoknak a megteremtése, új munkahelyek létrehozása, a roma népesség foglalkoztatása, az életkörülmények javítása elképesztően nehéz feladat, és egyik napról a másikra nem valósítható meg. Nyitott kérdés, hogy mire ezek a változások a társadalom számára érezhetővé válnak, mekkora erőre tesz szert a Jobbik. Ismerve a magyar nép hajlamát a panaszkodásra, az elégedetlenségre, nem vagyok túl optimista.

A Jobbik itt van a nyakunkon. Bejutottak az Európai Unió parlamentjébe, Európa közvéleménye előtt ismertetik ordas eszméiket, szégyent hozva hazánkra. Egyes előrejelzések szerint a választások után a második legnagyobb párttá válhatnak, negyven-ötven képviselőjük is bejuthat a parlamentbe. Bármennyire is kényelmes a hallgatás, ebben a helyzetben a konzervatív értelmiség sem maradhat néma. Kötelessége a társadalom figyelmét felhívni a veszélyre, és mindent meg kell tennie a szélsőséges eszmék terjedése ellen.

A szerző akadémikus, a Szövetség a Nemzetért polgári kör volt tagja