Habár a szokásos körmönfont módon tette ezt, nem nehéz feltárni a nyers valóságot. Három pontban összefoglalva:

1. Orbán felvázolt egy ideológiai alapvetést, és azt kormányzati eszközökkel kívánja az országgal elfogadtatni. Ezzel viszszatért a húsz évvel ezelőtti rendszerhez: egy „hivatalos” központi ideológiát kell az országnak megtanulnia, hinnie és élnie. Hogy mennyire „kötelező” ideológiáról van szó, kiderül abból az igényéből is, hogy „az értékvitákat nem a nyilvánosság előtt folytatjuk le, hanem azokat megfelelő helyre irányítjuk, és egy nagy kormányzó pártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait jelenítjük meg a közvéleményben”. Az értékeket tehát egy „állandó kormányzásra törekvő politikai erő” fogja előírni.

A Fidesz egyik állandó vádja volt az előző kormány ellen, hogy nem a társadalommal való párbeszédben alakítja ki politikáját, hanem központilag dönt. Ez most nemcsak egyes konkrét intézkedésekre vonatkozna, hanem arra az egész átfogó ideo lógiára.

2. Orbán szerint az előző években „megbukott” a balliberálisnak nevezett kulturális elit. Márpedig: „a kulturális elit elválaszthatatlan a hatalmat gyakorló elittől”. Ezt az elitet meg kell teremteni, „valamilyen értékelési rend szerint ki kell választani az adott közösségből bizonyos embercsoportokat”. A kulturális élet tényleges műhelyei demokráciában az államtól, a kormányzattól független, önálló intézmények, melyek személyi döntéseibe a kormánynak nem lehet beleszólása. Az egyetemek, a Magyar Tudományos Akadémia, a kiadóvállalatok, lap- és rádiószerkesztőségek, művészeti szerveződések, szakmai testületek maguk döntik el, kiket emelnek pozícióba, kiket sorolnak „az elitbe”. Ha nem így van, akkor Orbán visszaállítja a „nómenklatúrapolitikát”, a tiltás-tűrés-támogatás gyakorlatát, az alkalmasságot rögzítő káderlapokat, a kézi vezérlést, Aczél György rendszerét.

3. Orbán álma nem valósítható meg teljes hatalomkoncentráció nélkül. Szerinte meg kell szüntetni „a duális erőteret”, helyette létre kell hozni egy nagy kormányzó pártnak (legalább) 15-20 évig regnáló centrális politikai erőterét.

Fordítsuk le ezt az „erőtér”-halandzsát a valóságos politikai szerkezetre: az ellenzéknek nem szabad teret engedni, „minimálisra kell csökkenteni a duális erőtér visszaállításának esélyét” (vagyis mindörökre el kell jelentékteleníteni az ellenzéket). Eljutottunk hát addig, hogy a Fidesz az egypártrendszer visszaállítását tűzi ki célul!

Jól láttuk az elmúlt hónapokban, hogy a Fidesz „centrális erőtere” nem más, mint Orbán akarata. Saját pártját sem meri demokratikusan vezetni: janicsárhadát szigorú terror alatt tartja, aki egy szót is ellene mond, az repül. Nemcsak saját pártjának képviselőit választotta ki személyes kihallgatáson, de még a névleg szövetséges párt (és meghunyászkodó vezetője) látszatautonómiáját sem tisztelte, s annak képviselőjelöltjeiről is ő döntött. Nem véletlen, hogy mindig csak szimpatizánsai előtt mert beszélni, párbeszédet vagy vitát nem vállalt. Fontoljuk meg, mely országokban van ilyen „centrális erőtér”, személyi kultusszal súlyosbítva? Ilyenek: Fehéroroszország, Kuba, Kína, vagy ilyen volt Ceausescu Romániája.

Nos, polgártársaim, ilyet akartok?

Kelemen Gábor Debrecen