Jelenleg 62 ezer „problémás ügyfél” van. Ugyanennyi „problémás család”. Több mint kétszázezer emberről van szó. Már jó ideje nem fizetik törlesztőrészleteiket. A bankok lassabban árvereznek, több időt hagynak a károk minimalizálására, maguk nem nagyon foglalkoznak a végrehajtással. Nem így a kisebb pénzügyi vállalkozások, amelyek a téli kilakoltatási moratóriumra is fittyet hányva dobják ki lakásaikból a nem fizető adósokat. A Szólás Szabadsága legutóbbi adásában sokkoló riportban számolt be több olyan családról, amely eleve kétes ingatlanfedezeti hitelt nyújtó intézetek áldozatává vált, s vagy már elveszítette vagy – a kilakoltatási moratórium lejárta után – elveszíti otthonát. Többen kerülnek utcára úgy, hogy a két-három milliós tartozásukat 12–20 milliót érő ingatlanjuk sem fedezi. A hitelt nyújtó pénzintézetek körül pedig ingatlanok értékesítésével foglalkozó cégek siserahada tevékenykedik. Megesett, hogy a hitelt nyújtó cég egy irodában működik az ingatlanértékesítéssel foglalkozóval. Akkor kezdődik számukra az üzlet, ha a hitel bedől, az adós kiszolgáltatottá válik.

A válság előtt az emberek tömegével vették fel az alacsony kamatozású euró- és svájcifrank-alapú lakáshiteleket. A hitelező intézetek nem törekedtek az ügyfelek tájékoztatására. Nem bonyolódtak bele az árfolyamkockázat magyarázatába. És valljuk be, kevesen értik meg egy-egy hitelszerződés minden sorát. Sokan azt sem tudták, miért kellett közjegyzőhöz menniük a hitelszerződéssel. Pedig így, ha nem tudnak fizetni, bírósági eljárás nélkül árverezhetik el a lakást. Ez persze nem menti az ügyfelet, miként az sem, hogy a PSZÁF szerint ez a rendszer nem jól kontrollált, szükséges lenne az állam beavatkozása. De az állam ezt nem teszi. A PSZÁF tizenkét lakossági jelzálog-hitelezéssel foglalkozó céggel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy „súlyosan félrevezették ügyfeleiket”. Aligha vigasz az utcára dobott embereknek, hogy a felügyelet közérdekű keresetben támadja meg a pénzügyi vállalkozásokat, amelyek elárverezték otthonaikat.

A szerencsétlenül járt embereken segíteni akarók, például a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szerint akkor kellene beavatkozni, amikor az ügyfél még csak háromhavi törlesztőrészlettel maradt el. Abszurdnak tartják, hogy néhány éve az állam még a rászorultságot sem vizsgálta, amikor támogatást adott a lakáshitelkamatokra, s máig negyven-ötvenezer forintot fizet ki havonta a hiteleseknek. Ugyanekkora összeggel megmenthető lenne sok olyan család, amely önhibáján kívül került csapdahelyzetbe. E gondolatból ki lehet indulni. A pénzt kéne hozzá megtalálni. A kárvallottaknak ugyanis semmijük nem marad – a kényszerárverezett lakásából még ahhoz az összeghez sem jutnak hozzá, amennyivel többet ér a lakása a tartozásánál. És nem azért, mert a bankok gonoszak – ők csak a kockázataikat minimalizálják, védik a betéteseik pénzét. Az ügyfél kiszolgáltatott, a bank a befektetők pénzét őrzi, a tét viszont elviselhetetlenülk nagy. Egy harmadik szereplőnek kell lépnie: a szabályozás elégtelenségéért felelős államnak. Moratórium nélkül, azonnal.