A hiány csökkentésében a távozó kormány jól teljesített. Az Európai Bizottság számítása szerint a hiány ún. ciklikusan kiigazított értéke 2009-ben nem haladta meg a GDP 2,6 százalékát. Ezen az alapon cikkemben vitatom Bokrosnak azt az állítását, hogy szükség van további csökkentésre. Simon szembeveti, hogy „a deficit és az adósságállomány közötti kapcsolat nem automatikus, hiszen az utóbbit a valutaárfolyam is befolyásolja”, és ezért „hosszú távon 3 százalékos deficit mellett nem tartható változatlan adósságráta”.

Nos, hosszú távon az euróövezet tagországa leszünk. Ráadásul cikkemben a Bokros-program kontextusában és csak abban elemzek, és az utóbbit esetleg nem ismerők számára is világossá teszem, hogy ez a program nagyon gyors euróbevezetést irányoz elő. Simon figyelmen kívül hagyja ezt, ezért említi az árfolyamproblémát hosszú távú adottságként, és ezen az alapon kapok tőle megrovásokat: „Aki nem kívánja az államadósság csökkentését (szó sincs róla – lásd alább), az nem olyan szigorú a deficittel szemben sem”. Továbbá, gondolkodásmódom „rövidlátó, hibás programhoz vezet”. Márpedig, ha az adott elemzés keretei között irreleváns árfolyamproblémától eltekintünk, akkor a GDP 2,5 százaléka körüli államháztartási deficit esetén igenis csökkenni fog várhatóan a GDP-arányos államadósság, hiszen a GDP általában előrejelzett 3 százalék körüli reálnövekedése és 1,5-3 százalék infláció együttesen „túlnövi” az államadósság ilyen mértékű hiányból adódó emelkedését.

A mai államadósság megítélésében Simonnal azonos a kiindulópontunk: ez túl nagy. Le kell vinnünk a GDP 60 százalékáig. Szóhasználati különbségek mellett a gondolat mindkettőnknél az, hogy ne legyen akkora adósságunk, amely miatt a társországok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a bennünket finanszírozó bankok és kötvényvásárlók hazánkat a fizetésképtelenség veszélyzónájában láthatják.

Abban is egyetértünk, hogy a 60 százalék elérése után már, ahogyan az közgazdászokhoz illik, össze kell vetnünk a további adósságcsökkentés ráfordításait és hozamait. Én ezt Bokros azon – érvelést mellőző – álláspontját vitatva írom, hogy az adósság csökkentésében a GDP 40 százalékáig kell elmenni. Hol a számítás arról, hogy addig – teszem fel a kérdést, elismerve, hogy nehéz kérdést vetek fel.

Ugyanis a nagy adós országok régi trükkje adósságuk elinflálása, így tőlük a hitelezők magasabb kamatot kérnek. Tehát a nagy adósság drága luxus; ebből könynyen adódnék az eladósodás egy ésszerű korlátja. Ám ha csatlakozunk az euróövezethez, akkor már nincs adósságelinflálási lehetőség. És Bokros szerint nagyon gyorsan kell csatlakoznunk. Az elinflálhatósággal együtt megszűnik ennek az a következménye is, hogy a nagyobb adósságra feltétlenül magasabb kamatláb jár. Tehát az utóbbi szabály „nem érvényes az euróövezet nem kiugró mértékben eladósodott tagországaira, amelyek között a program szerint nagyon hamar mi is ott leszünk”.

És ismét az a baj, hogy Simon ezt a mondatot nem olvasta el. Úgyhogy megró engem azért, mert figyelmen kívül hagyok olyan évtizedes számításokat, amelyek –természetesen külön saját valutával rendelkező országok esetében – kimutatták a kérdéses szabály érvényességét: az adósságállomány és a kamatlábak nagysága közötti pozitív összefüggést.

A kiugró mértékben eladósodott országok (főleg Görögország) ügyére itt nem kitérve hadd említsem, hogy pl. Belgium a GDP-jének 100 százaléka körüli adósságára 2008 előtt nem fizetett magasabb kamatokat, mint a kb. feleakkora mértékben eladósodott Hollandia, és a mai felbolydult viszonyok között is csak kb. 0,1 százalékponttal fizet annál többet. Tehát, ha az euróövezethez való csatlakozás utáni időszakról gondolkozunk, a Simon által említett számítások eredményeit valóban sutba dobhatjuk.

Számolni persze így is kell. Pl. vannak olyan közkiadások, amelyeknek az eredményei (is) kifejezhetők pénzben; ezek hatékonysága összehasonlítható annak hatékonyságával, ha a megfelelő pénzeszközöket adósságcsökkentésre fordítjuk.

És többnyire ennél nehezebb, bonyolultabb feladatokkal kerülünk itt szembe, de időnk lesz a megoldásukra.

A mondottak szerint a GDP 60 százalékáig mindenképp le kell vinnünk az adósságállományt, ami alighanem belekerül egy évtizedbe. Addig gondolkozhatunk a továbblépésről.

A szerző közgazdász