Ezt a kijelentést sokan hazaárulásnak tartják, pedig az immár tisztikeresztes és Michelin-csillagos Gerendai Károly csak étterme sajátos igényeit érzékeltette vele, és azt is, hogy a „csillagvizsgálók” más világ szabályai szerint ítélnek, mint mi a hétköznapokban.

Gerendaivéleményébensokigazságvan.Mástés másféleképpen eszünk, mint akár csak húsz éve is. Az „üzemi étkezés” kifejezés például lassan értelmét veszti – a munkahelyek bejáratához délelőtt sorban érkeznek az ételküldő szolgálatok autói, hozzák a dobozos ebédet, mások mennek „kafetériázni” a legközelebbi gyorsétterembe, „leenni” a munkáltató ebédjegyét. Ott viszont a kínálat egyre kevésbé „magyaros”, és éppúgy folyamatosan nő az importalapanyagok aránya, mint a fogyasztásban általában. A magyar élelmiszer-termelés nemhogy a multik polcain, de még az itthoni konyhákban is vesztésre áll. Billeg a magyar asztal.

Mindez azért különös, mert ha végigtekintünk idegenforgalmi kínálatunkon, akkor csak az idén több, mint háromszáz kifejezetten a hazai ízekre, ételekre és italokra alapozott fesztiválra lelhetünk. A minap egy szakember egyenesen a magyar konyha reneszánszáról, a turizmus „étkezésalapú” kitörési lehetőségeiről beszélt. Ám ez csak egy-egy alkalom. Egy felmérés szerint a magyarok kedvence a töltött káposzta, ám az étel ma már az ünnepinek tekintett (tehát: ritka) fogások közé tartozik. A tömegfogyasztás viszont úgy alakul át csendesen, hogy abból éppen az kopik ki, amit magyarosnak szoktunk nevezni. Elgondolkodtató, hogy az úgy másfél évtizede nagy reményekkel beindított és áraiban is versenyképes Paprika-étteremlánc miért omlott olyan hamar össze, miközben minden második utcasarkon virul a hamburgerüzlet, ahol viszont a húspogácsa zöme import.

Kérdés, hogy ez baj vagy fejlődés, hisze „egyáltalán nem biztosan kár, ha a zsíros disznópörkölt meg a csimbókos rántott hús eltűnik a hazai közétrendből”. (Idézet az egyik legelismertebb internetes gasztrológiai portál szakértőjétől.) Hozzátéve: az agrárgazdaság okosabban jár el, ha nem siránkozik, hanem az új igényeknekmegfelelő árut termel. Lehet, hogy a spárga nem lapult ott Árpád népe honfoglaló szekerein, de ha ma az kell, hát termeljék meg itthon. Divatossá lehet tenni a „nemzeti” árut is (lásd: mangalica, vagy szürke marha), ha ehhez minőség és hatékony marketing csinál étvágyat. Nem az a valódi gond, hogy Gerendaiék a csülökért is Párizsba mennek, hanem az, ha a győri csárdásnak Pozsonyból hozzák a friss salátát – euróért. Mert hozzák.