Sőt: egy feszes és takarékos intézményi költségvetés keretei között a vezetésemmel működő hatóság is csak úgy tudja ellátni a jogszabályban rögzített feladatait, ha döntő szempontnak tartom a források hatékony felhasználását. Talán éppen ezért keltette fel a figyelmemet a Népszabadságban március 2-án megjelent Drága közigazgatás című olvasói levél.

Nem célom egy jobbító szándékú kezdeményezés körüli gáncsoskodás, de meggyőződésem, hogy a témáról szóló polémiának sem tesz jót, ha a példaként bemutatott megállapítások félrevezetőek. Mire is gondolok?

A munkaügyi felügyelő a rá vonatkozó eljárási szabályok alapján jogosult, mi több, köteles a munkavégzés helyén kezdeni a vizsgálatot annak érdekében, hogy ellenőrizni tudja a munkajogi előírások betartását. A munkavállalók meghallgatása sokszor elengedhetetlen a jogsértés egyértelmű bizonyításához. Ha az érintett munkavállalók nincsenek éppen a munkahelyükön, mert például szabadságon vannak, vagy betegek, esetleg másik műszakban dolgoznak, akkor lehetővé kell tennünk, hogy egy későbbi időpontban nyilatkozzanak. Ennek egyik – törvények által biztosított – módja az, hogy a hatóság a területileg illetékes székhelyére idézi a tanúkat. Vagyis, az a megállapítás, mi szerint „eszébe sem jut a hatóság emberének, hogy kimenjen az adott településre, és ott hallgassa meg a munkavállalókat”, nem csupán a jogszabályoknak és az ezt követő jogalkalmazási gyakorlatnak mond ellent, de az olvasók számára is megtévesztő.

A hatósági ellenőrzésben érintett munkavállalók lehetőségeiről, jogairól is hiányos, és téves képet vázol az olvasói levél, amikor azt írja, hogy a „munkavállalónak szabadságot kell kivennie”, ha egy munkaügyi eljárás keretein belül tanúmeghallgatásra idézi őt a felügyelőség. Ugyanis, a munka törvénykönyve egyértelműen rendelkezik arról, hogy – szabadság kiadása nélkül – mentesül a munkavállaló a munkavégzési kötelezettsége alól, amíg állampolgári kötelezettségét teljesíti, sőt, erre az időre neki távolléti díj jár!

Nem hagyhatom szó nélkül a munkaügyi felügyelőségre idézett tanú útiköltségét sem. Ennek összege eljárási költségnek minősül, és mint ilyet, a tanúként idézettek részére a hatóság a becsatolt menetjegyek alapján köteles azt megtéríteni. Igen, adóforintokból! Ám ez az „apróság” arra is rámutat, hogy a közigazgatás költségeinek mérlegelésekor az állampolgárok jogainak érvényesítésére közvetlenül elköltött (vagy visszaadott?) adóforintoknak is helyük lehetne a költséghatékonyság képzeletbeli mérlegének egyik serpenyőjében.

Dr. Dudás Katalin, az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Főfelügyelőség elnöke