Azon tiltakozók egyike vagyok, akik egy látszólag könnyen megoldható esetben, a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellája ügyében aktivizálódtak pár hónapja. Megpróbáltunk minden demokrata számára elfogadható megoldást felvázolni. Olyan feliratokat javasoltunk a jelenlegiek lecserélésére, amelyek a meggyőződéses szélsőjobboldaliakon kívül mindenkinek a történelemszemléletéhez, kegyeleti igényeihez illeszkednének.

A válasz megdöbbentő volt: éles elutasítás, a kezdeményezők személyének támadása, tisztességes szándékának megkérdőjelezése. A támadások mögött állandóan ott bujkál a „kommunistázás” árnyéka. Mintha ebben az országban az, aki a szélsőjobboldali nyomulással szembefordul, csakis a kommunista bűnöket takargatandó tehetné ezt.

Mi magyarázza, hogy ennyire nem értjük egymás szavát? Sok jelből következtethetünk arra, hogy bennünket a szembenállók „kommunistának” tekintenek. Arra keresnek bizonyítékokat szavainkban, hogy el akarjuk takarni mindazt a szörnyűséget, amit 1945-től és különösen a Rákosi-rendszer megszilárdulása után a kommunista hatalomgyakorlás igazságszolgáltatás címén művelt. Azt gondolják rólunk, nem érdekel bennünket azok szenvedése és a jogos elégtétel iránti igénye, akiket koncepciós perek sorozatával tettek tönkre. Mintha nem tudnánk, vagy nem akarnánk tudni, hogy azokban a sötét esztendőkben hogyan töltötték fel a 298-as parcella sorait…

Köztünk is van persze, aki „fasisztázik”. A parcellában kialakított botrányos helyzet védelmezőit, az érveinket meg sem hallgatókat címkézzük dühünkben. Pedig valójában nem gondoljuk, hogy a legszélesebb demokratikus alapvetéseket tekintve, közös történelmünk sebeinek megítélésében áthidalhatatlan ellentét lenne köztünk és a – nyolc éve kormányzó baloldali kormányok által kinevezett és finanszírozott – Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság vezetői, vagy a Szabadságharcosokért Közalapítvány tagjai között.

A XX. század történelme tálcán kínálja a lehetőséget az elvakult veszekedésre. Két, fő oka van annak, hogy erre mindmáig vevők vagyunk. Egyfelől: a második világháború végére nemzeti katasztrófába és tömeges rablógyilkosságba torkolló országvesztésért a „nemzeti-keresztény” jobboldali közvélemény nem vállalja fel őszintén és kétség nélkül a felelősséget. Állandóan újraéled a jogos gyanakvás, hogy ha ennyire nem vonták le a következtetéseket, akkor a „legradikálisabbjaik” képesek, hajlandók lennének akár újrakezdeni ott, ahol az antifasiszta nemzetközi koalíció kicsavarta a kezükből a hatalmat és a fegyvereket.

2010-ben nem kell külön magyarázni, hogy ez a gyanú mennyire nem alaptalan. Másfelől: a kommunista hatalom 1989–90-es elpárolgása után elmaradt a legteljesebb és legőszintébb szembenézés azzal, hogy mit jelentett ebben az országban a marxizmus eszméire építő, önkényes, ellenőrizhetetlen és korlátozhatatlan kommunista hatalomgyakorlás. Egyelőre gyengék, tehát nem kell nagyon komolyan venni azokat, akik nyíltan, retorikájukban, a Rákosi- vagy a Kádár-kor mentegetésével is azt érzékeltetik, hogy nem múlt el örökre a veszély. De a tanulás hiánya, a kommunizmus egyértelmű és világos meghaladásának elmaradása azokat is gyanúba keveri a jobboldali demokraták szemében, akiktől valójában nem kell tartaniuk.

Egy parcella, amelybe egymást követő rezsimek a legkülönbözőbb okokból kivégzett embereket temettek, kiváló lehetőség arra, hogy mindenki a „sajátjaira” mutogasson.

Teljesen új szemléletű kommunikációt javaslok. Részünkről megvan a rugalmasság, a történelem tisztességes értékelésének és az ennek megfelelő nyilvános szimbólumok elhelyezésének szándéka –és reméljük, hogy ez a velünk vitázókra is elmondható. Reméljük, hogy csak a szándékaink iránti alaptalan gyanakvás merevítette meg az álláspontjukat.

A „vita” mára az 1945-től felállított népbíróságokig is eljutott. Ha a második világháború utolsó szakaszában elkövetett bűnökért elítélt és a parcellába temetett személyek bármelyikét a nemzet kegyeletére méltatlannak nevezi valaki, azt a választ kapja, hogy a népbírósági ítéletek illegitimek voltak, az ítéletek alapján nem lehet megállapítani, ki és milyen háborús bűnöket követett el valójában… Úgy értsük ezt, hogy jelenlegi tudásunk alapján nem lehet kimondani egyetlen személy felelősségét sem mindazért, ami a húszas évekig visszanyúló folyamatok logikus következményeként 1944–45-re ebben az országban végbement?

„Megnyugtató megoldást”, végleges jogi lezárást ígér az a javaslat, hogy 2010-ben a független magyar bíróságok egyenként vizsgálják meg az öszszes per iratait. Komolyan lehet ezt venni? A tanúkat ugyebár nem tudnák újra meghallgatni, új nyomozást nem lehet lefolytatni – legfeljebb azt állapíthatná meg az iratok alapján a mai bíróság, hogy az akkor elhangzott tanúvallomások legtöbbször egymásnak ellentmondtak.

A lágerekben, menetoszlopokban elkövetett tettek nagy részét ráadásul az elszabadult gyilkosok túlélő tanúk nélkül követték el. Csak azok tanúskodhattak, akik életben maradtak, de nyilván nem volt lehetőségük a halál árnyékában nyomozni, hogy később bíróság előtt bizonyíthassák, ki végzett bajtársaikkal. Azt persze joggal gondolhatjuk, hogy minél magasabb beosztásban volt egy tiszt, annál több köze volt a szörnyűségekhez. Ha másképp nem, a rá eső felelősséget elvállaló emberként. Márpedig a vélemények, remélhetőleg, nem a népirtásban részt vevő nyilasok, a munkaszolgálatosok halálmeneteit végigkísérő keretek tagjai és parancsnokai megítélésében térnek el.

Mindenkinek, aki a megoldást keresi, kerülnie kell a csúsztatásokat, a vita tévútra terelését. Vannak azonnal kimondható egyenes szavak, amelyeket ki is kell mondani. A jogi felülvizsgálatok a szakma szempontjai szerint járulnak hozzá közös tudásunkhoz – de nem helyettesítik a mi párbeszédünket. A rendszerváltás óta lefolytatott rehabilitációs perek eddigi tapasztalatai jogos kétséget ébresztenek, hogy ezek mennyire hozhatnak megnyugvást, mennyire fejezik ki az utókor „letisztult” történelmi ítéletét.

Akik a mi tisztességes szándékainkban nem bíznak, hallgassanak Boross Péterre, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnökére, aki december 21-én a parcella rendbetételét követelőknek írt válaszában elismerte: a 298-as parcella úgy alakult ki, hogy az oda eltemetettek között voltak „ártatlanul elítéltek, voltak akik követtek el bűnt, de kivégzésükre nem a ténylegesen elkövetett bűneik miatt került sor, és voltak akik megérdemelték a legsúlyosabb büntetést”. Elismerte azt is, hogy „korábban válogatás nélkül földelték el helyén a kivégzetteket, börtönben elhunytakat egyaránt. Így keveredtek a kegyeletre érdemesek közé olyanok is, akik a nemzet emlékezetére nem méltók.”

Ezzel bármelyikünk egyetérthet – ott rontjuk el mindig, amikor további szavakat, táblákat, feliratokat, székely kapukat és egyebeket biggyesztünk a kölcsönösen elfogadható megállapítások mellé, olyamokat, amelyek már nem tükrözhetnek teljes egyetértést. Ha nem keressük szívósan a közösen vállalható mondatokat, és nem kíméljük meg egymást a másik számára már elfogadhatatlan szavaktól, akkor soha nem kell megegyezni, vígan gyomrozhatjuk egymást az idők végezetéig.

Soha, senkinek nem lesz itt igaza? –tettem fel a kérdést írásom címében. Az a válaszom: nem lesz „igaza”, ha ezen saját véleményének kompromisszumok nélküli keresztülerőltetését érti. Igazságaink azonban összeegyeztethetők, ha a szélsőségeket minden irányban kizáró, demokratikus alapokban egyet tudunk érteni.

A szerző publicista