A programok érdektelenek: a hívek anélkül is hívek, a megfáradtak és bizonytalanok már csak legyintenek: Circus Hungaricus... Érzelmi politizálás folyik, és ahogy régebben Csányi Vilmos (Hiedelmek logikája), mostanában Végh Károly (2010: Endorfin) kifejtette, kialakult egy olyan zárt jobboldali hiedelemrendszer, amely az azt elfogadókat felmenti a gondolkodás alól. Mindenki jó, aki nem „liberálbolsi”. Minden érv igaz, mellyel ellentmondunk az „ország tönkretevőinek”.

A politikai kampányok nem kis részben eddig is hiedelmeken alapultak, de eddig egyik hiedelemrendszer sem vált szinte egyeduralkodóvá. Ma azonban öles léptekkel haladunk efelé. Hiszen divat lett habzó szájjal gyurcsányozni buszon és vonaton, két sör után elhomályosuló szemmel, elcsukló hangon szónokolni a jobboldal erkölcsi tisztaságáról; s ne is beszéljünk az internetes fórumok tartalmáról és stílusáról. Más vélemény 2006 óta ciki, alsóbbrendű, erkölcsi fertőből származó hablaty, vitába szállni felesleges, még kérdezni sem illik. Nyilvánosan csak egyféle magatartás elfogadott: kellő áhítattal, felállva, vastapssal jutalmazni a nagy porondmestert.

Akinek eszébe jut, hogy a turulszobrok állítóin kívül talán más is lehet magyar, hogy politikusaink közül mintha már más is hazudott volna, vagy esetleg nem érti, hogy az IMF-től kapott hitel 5-6 százalékos kamatlába miért uzsorakamat, nos őt… Hát őt ma már le sem hurrogják, meg sem szégyenítik, nem mondják neki, hogy ne akadékoskodj. Szemtől szemben le sem zsidózzák, le sem kommunistázzák, le sem hazaárulózzák.

Mert ő hallgat. Már évek óta hallgat. A 2002-es nagy viták idején neki mondták, hogy „Veled személy szerint semmi bajom nincs, csak kár, hogy a rossz oldalon állsz”, s néha még a kolléga azt is hozzátette, hogy „egyébként rendes ember vagy”. Ma ő már csak a bajsza alatt zsörtölődik magában, morog a szocikra is. Szégyenkezik Zuschlag és Tsai miatt, lehalkítja a Híradót a belföldi híreknél, kopogtatócédulája a fi ókban hever. Kétségei azonban megmaradtak, sérti fülét a jobboldali-szélsőjobboldali kétszólamú kánon, aggódva számolgatja, hányan vannak még a parkolóban, akinek nincsen Nagy-Magyarország matrica az autóján. Magyar ő, de még itthon is egyedül érzi magát, belga lett tíz flamand és két vallon között.

Tele van a „ballib” sajtó azzal, hogy április után elnémítják a rossz oldalon állók hangját, hogy a konzervatív-jobboldali erőtér egyedüliként uralja majd a következő évtizedeket, hogy mindenkinek be kell állni majd a sorba. Nem tudom, mi valósul meg ebből, de pár ezer értelmiségi kivételével mintha már ez sem érdekelne senkit. Aggasztó, hogy az öncenzúra és a hallgatás fenti jelei szerint a fékek eltűntek; a belgák csendben legyintenek.

Egy részük talán reménykedik abban, hogy – Böcskei Balázs szavaival élve – „Lehet más az MSZP” (Népszabadság, 2009. december 4.). Mások az LMP vagy az MDF állva maradásában bíznak, nagyobbik részük azonban elfordult. Az egykori ballib szavazók egy része megbünteti a pártot: kiábrándultságuk érthető.

Az új kánonban azonban nem lesz helyük nekik sem. Hányan fogják közülük április 12-én, az új magyar demokrácia első napján nyugodt szívvel olvasni a metrón vagy a vonaton azt a Népszabadságot, amely egyébként az elmúlt években mind a kormánnyal, mind a kormánypártokkal szemben (jogosan) igen kritikus volt? Pedig az elmúlt években belgává váltak szeretnének egy-két fanyar megjegyzést ide is, oda is. Bántja majd lesütött szemüket a szép, új világ vakító fénye.

A szerző politológus, az MSZP Komárom-Esztergom megyei 4. számú választókerületének elnöke