Új körzetesítési hullám indult be Magyarországon, ami a legszegényebb aprófalvak iskoláinak, szociális intézményeinek stb. „önkéntes társulásokba” való belekényszerítését eredményezte. Ezzel a probléma szőnyeg alá seprését felváltotta a szegények által legmagasabb arányban lakott településeknek, illetve ezek önkormányzatainak az ellehetetlenítése.

2007–2008 táján ismét változott a helyzet: most már közvetlenül a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb népesség, mindenekelőtt a városi és falusi gettókban élő cigányok életét lehetetlenítették el. Ez úgy kezdődött, hogy a kormányzat elnézte, hogy egyik-másik polgármester a lakosság élére állva megpróbálja meggátolni, hogy romák költözzenek be a településre; egyik-másik önkormányzat megkérdőjelezze az ország jogállami berendezkedését; például szegregált iskolát hozzon létre, mintha rájuk nem vonatkoznának az ország törvényei. Elszaporodtak az önkormányzati gondolatkísérletek arról, hogy a szociális segélyt mindenféle feltételhez, a gyerek iskolába járásához, a szülő munkavégzéséhez stb. kellene kötni; a segélyt pedig nem készpénzben, hanem szociális kártyán kellene folyósítani.

A kormányzat egy idő után már nemcsak némán tűrt, hanem tárgyalni kezdett az „innovatív” önkormányzatokkal, s ennek eredménye lett az „Út a munkához” program, aminél cinikusabbat és drágábbat elképzelni sem lehet, ugyanis ezekben az önkormányzatokban éppen csak munka nincs, éppen csak hajlandóság nincs a legelesettebbek foglalkoztatásához, s éppen csak az a tudás hiányzik, ami a tartósan leszakadt, tartósan munka nélküli emberek újrafoglalkoztatásához szükséges. Semmi másról nincs szó, mint a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb emberek megbélyegzéséről, amit az állam 95 százalékos mértékben támogat, ami a hírek szerint egy évben 160 milliárdjába kerül a központi költségvetésnek. Ekkor ugyanis már a költségvetési kiadások mérséklésének szándéka keveredett azzal a kormányzati törekvéssel, hogy kifogják a szelet a szélsőjobboldali és „népi szocialista” vitorlákból.

Ezek a hecckampányok – amelyek ellen persze egyik pártnak sem volt kifogása – egyenesen vezettek ahhoz az erőszakhullámhoz, ami Magyarországon az elmúlt évben végigsöpört. A magányos gyilkosoknak rengeteg tettestársuk van. A magányos gyilkosok nagyon jól integráltak abban a rendszerben, amely Magyarországon a rendszerváltás után kialakult.

Egy korszak lezárult. Mára a területi, szociális és etnikai hátrányok olyan erős összekapcsolódása alakult ki Magyarországon, ami az eddig követett módszerekkel nem kezelhető. Nem fog ez a probléma megoldódni a gazdasági növekedéstől sem, ha lesz végre. Nem fog megoldódni azzal sem, ha az áldozatokat tesszük felelőssé súlyos helyzetükért, s akkor sem, ha ezt a nagyon súlyos és nagyon összetett problémát elszigetelt reformokkal próbálják meg kezelni. Mondjuk, úgy, hogy látványos és nagyon drága reformokat próbálnak bevezetni az iskolarendszerben, miközben ellehetetlenítik a legtöbb roma gyerek által lakott településeket s azok iskoláit. Az ilyesmi csak káoszt eredményezhet, és nagyon sok pénz elpocsékolását. A különböző programok kioltják egymást, s tovább sodródunk egy még sokkal súlyosabb helyzet felé.

Abban a rendszerben, amelyben a települési önkormányzatok nem a leszakadók visszaintegrálásában partnerek – hanem az a legfőbb törekvésük, hogy megszabaduljanak a leginkább támogatásra szorulóktól –, nem lehet enyhíteni a gondokat. A kisebbségi önkormányzatiságnak az a rendszere, ami a rendszerváltás után kialakult nálunk: hungarikum. Ilyesmi csak egészen speciális esetekben fordul elő máshol.

A kisebbségi önkormányzatiság más magyarországi kisebbségek esetében csupán nagyon költséges butaság, a határon túli magyaroknak szóló mintaként csak az ország külpolitikai elszigetelődésének egyik, nem elhanyagolható tényezője, a romák esetében viszont egyenesen intézményesített politikai gettó. Biztos, hogy olyan látványintézkedésekkel, mint amilyenek például a különböző rövid, közép- és hosszú távú romaprogramok vagy a „romák évtizede”, és ki tudja, mi még, nem megyünk semmire. A mai magyarországi településrendszerben, ami az egyik legszegregáltabb Európában, esélye nincs a felzárkózásnak. A ténylegesen munkanélküliek aránya Európában nálunk a legmagasabbak között van.

Amíg ez így marad, álmodni sem lehet reintegrációról. Addig sem, amíg például a bérlakások aránya egész Európában nálunk a legalacsonyabb, ilyen kevés szociális bérlakás pedig legfeljebb a harmadik világ országaiban lehet. Az is világos, hogy a jelenlegi magyar társadalomszerkezettel, és az egyre mélyülő szakadékkal a szegények és a nagyon szegények között, soha nem fog tudni ez az ország felzárkózni Európához.

És azzal a szociálpolitikusi szakmával sem, amely nem tiltakozik, amikor a legszegényebbek településeit ellehetetlenítik, egy szava sincs, amikor a legnyomorultabbak újabb és újabb hullámai szorulnak ki a városokból s a munkahelyekhez közeli településekről, viszont folyamatosan termeli a remekebbnél remekebb ötleteket arról, hogy lehetne még több embernek, még több jogcímen, még több segélyt adni. Még folytathatnám a fölsorolást, de lezárom az iskolarendszerrel, amely oly mértékben szegregál, hogy már-már iskolai apartheidről beszélhetnénk, hisz lényegében minden második roma származású tanuló szegregált iskolában, iskolarészben vagy osztályban tanul, illetve elvileg értelmi fogyatékosok képzését szolgáló, valójában roma tanulók számára kialakított iskolába vagy osztályba jár.

Mégis, mit gondolok, hogyan lehetne ezt a folyamatot megfordítani? Megpróbálom röviden összefoglalni, noha jelenleg nagyon kevés esélyt látok rá. Javíthatatlanul hiszek ugyanis abban, hogy azoknak a változásoknak, amiknek nincs értelmes alternatívájuk, előbb-utóbb meg kell történniük.

Magyarország legsúlyosabb társadalmi problémájáról van szó. Ilyen súlyos problémák mindenhol csak úgy oldódtak meg, hogy a különböző politikai erők között valamilyen megegyezés jött létre. Európa nagy részén úgy szorították vissza a szegénységet, hogy valamiféle konszenzus alakult ki konzervatívok, liberálisok és baloldaliak között. Mondjuk kereszténydemokraták, keresztényszocialisták, liberálisok és szociáldemokraták között Németországban. Másképp ez nem megy.

Ezek kevéssé népszerű ügyek, nem lehet velük könnyen szavazatokat szerezni. Ez nem olyasmi, amit egy pillanat alatt, látványosan meg lehet oldani. Viszont az ország boldogulása érdekében mégis megkerülhetetlenek. Ezért jobb, ha az ilyen kérdések kívül maradnak a pártpolitikai vetélkedéseken. Már csak azért is, mert nem szerencsés, ha egy országnak négyévenként vagy nyolcévenként gyökeresen megváltozik az iskolaügye, a szociálpolitikai vagy az önkormányzati rendszere.

Mindenről nem lehet, s nem is kell megegyezni. Nincs egyetlen jó megoldás, óriási viták vannak a megoldásokról, nyilván az én álláspontom is vitatható. De alapkérdésekről meg kell egyezni, mert különben nem lehet előrejutni.

Melyek az alapkérdések? Az elsőt már említettem: a cigány és nem cigány szegények reintegrációja nem lehet pártpolitikai ügy és kampányharcok témája. Aztán abban is meg kellene egyezni, hogy ez nem „romaprobléma”, hanem az ország egyik legégetőbb problémája, aminek a kezelése nélkül egyre közelebb fogunk sodródni valami nagyon súlyos s nagyon borzalmas etnikai konfliktushoz. Aztán azt is világosan kell látni, hogy egy ennyire súlyos és összetett problémát nem lehet elszigetelt reformokkal kezelni, csak átfogó és hosszú távú kormányprogrammal. És úgy sem, hogy a jóságos, gondoskodó állam egyre magasabb segélyeket és támogatásokat osztogat.

Erre ugyanis egyrészt nincs pénz, de ilyen típusú problémákat egyébként sem lehet így megoldani, csak olyan programokkal, melyek arra irányulnak, hogy esélyt adjanak azoknak a településeknek s azoknak a családoknak, amelyek a rendszerváltás után tartósan leszakadtak, illetve kihullottak a társadalomból.

Nem gondoskodó, hanem esélyteremtő államra, programokra van tehát szükség. Nem arra, hogy, mint eddig, egyre több nyomorgót zárjanak be a minden közszolgáltatástól egyre inkább megfosztott, ezért egyre nyomorultabbá váló cigánygettókba, ahol aztán – minden eredmény nélkül, de legalább rengeteg pénz elfecsérlésével – próbálják meg segélyezni, iskolába integrálni, munkára szoktatni és megregulázni őket. Hanem arra, hogy végre meghatározásra kerüljön azon minimális szolgáltatásoknak a köre, amelyek az ország minden településén állampolgári jogon megilletnek mindenkit, és végre megteremtődjenek a gettótelepülésekről való kitörés legelemibb feltételei.

Ez nem elsősorban pénzkérdés. Csak el kell dönteni, mit akarunk: túlnépesedett gettótelepüléseken, ahol sosem volt és sosem lesz munka, milliárdokért „szocpolos” házakat építeni és az azokban rekedt, egyre nagyobb népességet segélyezni, vagy ezt a pénzt a tömegközlekedés, a közoktatás megjavítására és – a gettókban rekedt népesség egy részének esetében – a munkalehetőségekhez közelibb településekre való fokozatos átköltözés támogatására költeni.

* A Magyarország politikai évkönyve 2009 c. kötetben megjelenő tanulmány rövidített szövege.

A szerző szociológus

Marabu rajza