Ezzel a látszólagos érveléssel magam is egyetértenék (a többszereplős, többszempontú parlamentnek drukkolva), ha magának a teljes cikknek a látszólagosságon túl a valóságban is ez lenne a fő mondandója. De hát nem ez. Egyoldalú, kevés konkrétumot tartalmazó MSZP-kritika, és egyetlen árva elmarasztaló sor sem a kormányra készülő jobboldalról.

Vári szerint nagyon csúnya dolog a szocialisták részéről azzal riogatni a békés választót, hogy a Jobbik és a Fidesz között politikai hasonlóság létezik (egész pontosan „stratégiai szövetség”), vagyis nem helyénvaló az a logika, ami alapján az, aki az MSZP-t választja, kvázi a szélsőséggel (terhelt?) támogatott jobboldal győzelmét segíti elő. Vári szerint tehát ez a logika hamis, szerintem nem. Hiszen különösen az utóbbi években a Fidesz jelszavakban, demagógiában már-már vetekszik a Jobbikkal, s ez utóbbinak is egyértelműen a baloldallal, de különösen a liberálisokkal van „baja”.

Számomra az sem világos, hogy miért éppen Vári György, a nagyszerű irodalmár, aki Kertész Imréről írt kiváló dolgozatot anno, aki a Beszélőbe vagy a Szombatba oly kiváló elemzéseket készít, foglalkozik ezzel a témával.

Merthogy LMP-képviselőjelöltként miért foglalkozik ezzel, az – látva pártja, szerintem elhibázott kampányát – érthető: az LMP láthatóan mindenütt erőteljes és aránytalanul egyoldalúnak tetsző kormányellenes offenzívát fejt ki, így egyértelműsítve, hogy még véletlenül se keverjék őket össze a baloldallal. Csak hát minden politikai tettnek van egy másik aspektusa: a morális aspektus. A demokráciára ma ugyanis nem a két nagy párt szavazatmaximalizáló taktikája veszélyes, hanem egy folyamatosan erősödő harmadik erő, amely egyértelműen tagadja az összes demokratikus vívmányát a regnáló rendszernek (és amelytől való alapvető különbözés minden demokráciát valló politikus számára nem csupán ad hoc hatalomtechnikai szükségszerűség kell legyen, hanem egyszersmind kutya kötelessége).

Elhiszem, hogy manapság szavazatszerzés szempontjából nincs jobb a kőkemény kormányellenességnél. Csak hát egy populizmusra hajlamos váltópárt, és egy nyíltan hungarista eszmeiségű harmadik erő mellett inkább kiérlelt, előremutató észérvekkel, és nem kisstílű politikai szerepvállalással, a jelenlegi kormányzati teljesítmény totális tagadásával lehet csak más a politika.

Egy másik kérdés: a szélsőjobboldal visszaszorítása. Vári itt is elfelejti, hogy a szélsőjobb visszaszorításának éppen a Fidesz volt a legnagyobb politikai kerékkötője azáltal, hogy pl. a szélsőjobb ismert, félelmet keltő utcai rendbontásaira többször úgy reagált, mintha egyfajta jogos össztársadalmi megmozdulásról lett volna szó, s amiből egyedül a brutális rendőrség – itt a rendőrállami szimbolikát újra elővéve – könyörtelensége háborította fel a jobboldali pártot. Hogy a szerző mégis nagyon fontosnak tarja hangsúlyozni, hogy nem kell félnünk a jobbtól, mivel arrafelé nincs semmiféle szélsőjobb, az a szíve joga. Én mindenesetre félek. Éppen azért, mert a közismert és az adott véleményben is citált Bibó-idézetet („Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.”) továbbgondolva: nem lesz módom majd demokratának lenni. Merthogy számomra igenis realitás egy Jobbik által támogatott (nem feltétlenül koalícióban) Fidesz-kormány képe. És a „magamfajta” bizony akkor sem fogja kellemesen érezni magát, ha majd a dicstelen XX. század kellékei, szimbolikája, terminológiája köszön vissza a hivatalos ünnepeken, és vezető politikusi megnyilatkozások során. Arról nem is beszélve, hogy ha Orbán –egyébként beválthatatlan ígéreteinek –beváltását a választó egy idő után hiányolni kezdi, akkor egy olyan erő népszerűségnövekedése és lehetséges helyzetbe kerülése várható, amikor már félni sem kell, mert nem lesz rá idő. (Legfeljebb csak a pakolásra...)

Lehet, hogy mégis jobb félni, mint megijedni?

Gottdank Tibor mérnök, közgazdász