Méltatlan dolog a cölibátus másfél ezer éves vitáját az egyházi iskolákban az elmúlt évtizedekben elkövetett – s mostanában nyilvánosságra került – szexuális bűntényekkel összefüggésben fölemlegetni. Méltatlan már csak amiatt is, mivel a házasélettől való önmegtartóztatás fogadalmának szándékát megértjük, s minden tiszteletünk azoké a papoké, akiknek ebbéli szándékát „Isten országa iránti szeretet és az emberek szolgálata” motiválja. Azt is elismerjük, hogy leegyszerűsítés lenne a katolikus papok szüzességi fogadalmát II. Innocent pápa XII. századi döntéséből levezetni, s csupán az egyházi birtokok szétaprózódásának megakadályozásával magyarázni. Annál is inkább, mivel a cölibátust már sokkal korábban – a 300–303 között tartott elvirai zsinaton – egyházi törvénnyé próbálták tenni, amelyet aztán a nikaiai zsinat (325-ben) igyekezett egyetemes érvényre emelni. A férfiúi nőtlenség már az őskori és a természeti népeknél is létezett, az ókori civilizációkban pedig az aszketikus filozófusok és a misztériumvallások papjainak körében is ismert volt. Bizonyítottan élt a gondolat az esszénusok és a jámbor zsidók körében, miközben egyes távol-keleti vallásokban, az iszlámban és a zsidó vallásban szerepe elhanyagolható. De még a keleti keresztény egyházban is csak a püspököktől követelik meg a nőtlenséget.

A Vatikánnak azzal a törekvésével viszont nehezen tudnánk egyetérteni, hogy a katolikus iskolákban elkövetett szexuális molesztálások ügyét a cölibátustól elszakítva próbálja kezelni. Gyönge lábakon áll az az érvelése is, hogy a pedofília a világi életben, a házasságban élő férfiak körében is előfordul. Ha ugyanis a Vatikán ezzel takarózik, létének mára még megmaradt egyetlen alapját veszíti el. A római katolikus egyház ugyanis a XXI. század elején sem gazdaságilag, sem politikailag nem tényező immár. Az egyetlen, amivel létét igazolni tudja – s amire valóban nagy szükség lenne mai világunkban –, az erkölcsi értékek képviselete. Ám amikor a Vatikán azzal érvel, hogy az egyház semmivel nem rosszabb mint a világ, hiszen ugyanazokat a bűnöket követi el, éppen a világgal szemben hirdetett erkölcsi fölényét és hitelét emészti fel.

A Vatikán hatalma az elmúlt évszázadokban jórészt bezárkózásából, sejtelmes titokzatosságából fakadt. Pedig maga Jézus figyelmeztette a tanítványokat, hogy „minden, amit fülbe súgtatok a rejtekházakban, azt a házak tetején fogják hirdetni”. S valóban, mindennek, még a kulcsra zárt ajtók, a kolostorok és az internátusok falai mögött történt dolgoknak is híre megy. Mint ahogy a cölibátusról a Vatikánon belül folyó – igaz, azóta cáfolt – vitának sem lehetett megálljt parancsolni. Sem azoknak a belülről jövő véleményeknek, hogy ha a katolikus világegyház nem akarja elveszíteni milliárdos híveit, s maradék tekintélyét, meg kell válnia a cölibátus középkori kötöttségétől. Hiszen már Pál apostol is erre figyelmeztetett: jobb élni, mint égni.