Hogyan adják meg és vonják el a támogatások tízmilliárdjait a pillanatnyi érdekek és erőviszonyok függvényében. A szociális gondolkodásnak, a távlatos társadalompolitikai szándékoknak a nyomai sem fedezhetőek fel az elmúlt évek kapkodó intézkedései mögött. Ennek iskolapéldája a lakossági gáz- és távhőtámogatás rendszere. Ahogy néhány éve bevezették, úgy szüntetik meg most.

A gáz 2003-tól folyamatosan és jelentősen növekvő beszerzési ára és a lakosság által fizetendő ára közötti különbséget egyre növekvő gázártámogatással tömték ki. 2006-ban a gáz tényleges árának már csak a 60 százalékát fizette meg közvetlenül a gázfogyasztó lakosság, 40 százalékát támogatásként a központi költségvetés. Ennek terhe évről évre emelkedett, miközben a támogatás egyik forrásául szolgáló bányajáradékból származó bevétel folyamatosan csökkent. 2006-ban a bányajáradékból származó költségvetési bevétel 73 milliárd Ft volt, miközben az általános gázártámogatásra 150 milliárdot fordítottak. A 2007-re vonatkozó előzetes számítások azt mutatták, hogy 200 milliárd Ft-ot kell majd támogatásra fordítani, de a bányajáradékból származó költségvetési bevétel csak 80 milliárd lesz. Ilyen nagyságrendben az általános ártámogatás már finanszírozhatatlan volt. Lényegében ezért szüntették meg 2006–2007 fordulóján az általános ártámogatást, és dolgozták ki helyette a jelenlegi jövedelemfüggő kompenzációs rendszert. Ez a korábbinál célzottabb, igazságosabb volt, csak az alacsonyközepes jövedelműeknek nyújtott támogatást, így 200 milliárd Ft helyett 2007-ben „csupán” 110 milliárd Ft kiadást igényelt. 2008-ra az eljárások és a feltételek szigorításával a támogatási keretet 80 milliárd Ft-ra szorították le, mely további módosításokkal 2009-ben 63 milliárdra csökkent, végül erre az évre már csupán egy 20 milliárd Ft-os keretet állítottak be. 2009 január 1-jétől a támogatás speciális költségvetési forrásaként megjelent az ún. „Robin Hood” adó, vagyis az energiaszolgáltatók adózás utáni nyereségének 8 százaléka. A „Robin Hood” adóra vonatkozó jogszabály viszont 2011. január 1-jén hatályát veszti.

A 2007-es átalakítást követően még a 3 millió 800 ezer háztartásból közel kettőmilliónak jutott gáz- és távhőár-támogatás. Azoknak, akik egyáltalán rendelkeztek ilyen fűtési móddal és kevesebb volt az egy főre jutó jövedelmük, mint az öregségi nyugdíjminimum három és félszerese. A feltételek változása következtében mára az igénybe vevő háztartások száma egymillió közelire csökkent. Ennyi háztartást érint a támogatás 2010 áprilisi megszüntetése.

Mindeközben a gáz- és távhőszolgáltatásba bekapcsolt háztartások körében a hátralékos háztartások száma a 2003. évi 200 ezerről 2009 közepéig 600 ezerre emelkedett! Ez azt jelenti, hogy jelenleg a fogyasztók 15-20 százaléka nem tudja időben kifizetni a szolgáltatást. Több mint 100 ezer háztartás egy évnél is hosszabb ideje tartozik ezeknek a szolgáltatóknak. A gáz- és távhőszolgáltatóknál közvetlenül nyilvántartott hátralékok összege ma már meghaladja a 25 milliárd Ft-ot, az áramszolgáltatókkal együtt ez a kintlevőség 45 milliárd Ft, nem számítva a behajtó cégeknek eladott kintlevőségeket és a hasonló léptékű nem lakossági díjhátralékokat.

Évekkel a gáz- és távhőár-támogatás kapkodó és botrányoktól sem mentes bevezetése előtt, 2004-től már működött a lakhatási rezsiköltségek megfizetését rendszerszerűen segítő, jövedelemfüggő normatív lakásfenntartási támogatás. A lakásfenntartási támogatást a szociális törvényben szabályozott feltételek esetén az önkormányzatok folyósítják, de ennek 90 százalékát a központi költségvetés megtéríti. Ennek hatására a lakásfenntartási támogatáshoz hozzájutó háztartások köre 200 ezerről mára 350 ezer fölé emelkedett, az erre szánt összeg pedig évi 6 milliárd Ft-ról 19 milliárdra nőtt. Ahelyett azonban, hogy ezt a szociális ellátó rendszer részeként, törvényben szabályozott módon működő normatív támogatást igazították volna hozzá a megváltozott körülményekhez, elmulasztoták a lakhatás biztonságát szolgáló eszközök rendszerszerű továbbfejlesztését és maradt az évről évre kiszámíthatatlanul és akciószerűen változó ártámogatás. Ez utóbbira folyamatosan többször annyit költöttek, mint a törvényben szabályozott rendszerre, most pedig kényszerűen „kifuttatják”, és nem lesz helyette semmi, holott a törvényben szabályozott és az európai országokban elfogadott lakásfenntartási támogatás megtartását az IMF sem ellenezte volna.

Rendkívüli felelősség terheli azokat, akik ezeket a döntéseket elmulasztották. A több mint félmillió háztartás több tízmilliárdos közüzemi tartozása folyamatosan kamatozik, növekszik (s ehhez még valutaválság sem kellett). Józan ésszel is belátható, hogy a deficitnek ezt a nagyságrendjét ezek a háztartások még akkor sem lesznek képesek soha ledolgozni, ha valamikor majd talán munkához, keresethez jutnak. Aki elmerészkedik az emberek közé, ezzel a tömeges kilátástalansággal találja szembe magát: mikor lesz munka, kereset, segítség, támogatás, kiszámítható jövő, kalkulálható viszonyok?

Mi lehet erre a helyzetre a megoldás? – teszik fel a kérdést sokan. Ha zseniális közgazdásztársaim huszonöt év után végre megértenék, hogy nincs jól működő piacgazdaság kiegyensúlyozott társadalom nélkül, ha a még egzisztenciával rendelkező emberek is megértenék, hogy nem lesz élhető a környezetük a kiegyenlítő mechanizmusok nélkül, és ha ennek hatására a politikusok is megértenék, hogy a látványpolitizálás helyett csak a felelős és mindenkire fi gyelő építkezés vezethet eredményre – nos, csak akkor remélhetjük, hogy lassan leapadhat a mára feltorlódott belső adósságunk.

A szerző közgazdász-szociológus, a Hálózat Alapítvány elnöke